Az imposztor

 Amikor feltámasztottam a blogom, és amikor jól megfogadtam, hogy akkor is szentelek időt az írásra, még ha a fene fenét is eszik, akkor úgy terveztem figyelni fogok arra, hogy egy igazán jó hangulatú blog alakuljon, növekedjen. Nem akartam szerelmes blogot, vagy nem akartam, hogy csak arról szóljon mi mindent tud a kisfiam, vagy éppen milyen új élményt gyűjtöttünk be. Pedig mindkettő szuper az életemben, de aki ismerte a régi Tollkóros blogomat az tudja, hogy bizony mindenről is van véleményem, és egyáltalán nem akarom véka alá rejteni. Vannak dolgok, amiket ezer fokon égve élek meg, és ahhoz hogy lehiggadjak ki kell adnom magamból. Ugyan akkor vannak olyan dolgok, események amelyekről egész egyszerűen muszáj beszélni. Muszáj, és a blog talán a legalkalmasabb arra, hogy eljusson sok emberhez. Tudni kell róla, beszéljenek róla, akár formáljanak meg véleményt, avagy egész egyszerűen csak gondolkodjanak el... 

Azt gondolom, hogy nagyon olyan életet élünk, amióta a covid feltűnt, -de nem mint vírusra gondolok,- hanem ami korlátozott minket mindenben (is). Borzasztó jó figyelem elterelés volt. Egyre figyeltünk, hogy bezárkozzunk és meg ne merjünk halni. 

Ezzel egy időben rengeteg agysejt ment pusztulóba olyan emberek fejében, akinek inkább még többre lett volna szükség, nem hogy kevesebbre. Talán ez a mérhetetlen agysejt pusztulás hozza magával ezt a sok szennyes dolgot. Azt is amiről posztolni szeretnék. Illetve amiről kifejtem a határozott véleményem az egy folyamat része. Mint egy sorozat - egy borzasztó rossz sorozat. 

Az előző posztom sem volt vidám, és jobbára arról szólt milyen csalódottnak érzem magam, amiért ilyen pusztulás megy végbe. Jobbára a természetről beszéltem. A folyónkról, a vízről, az erdőkről, a fákról, a madarakról, de ide sorolnám a régi épületeket, tereket, parkokat... 

Ennek a borzasztó rossz sorozatnak a címe lehetne az aksigyár. Az hogy ez hány részből fog állni, nem tudom, és félek is megtudni. Az első rész mindenképp a természet pusztítása. A második rész az ovi. A posztom most erről fog szólni. Borzasztó sorozatunk második része egy rakás imposztorról szól. 

December 16-án dolgoztam utoljára tavalyi évben. Éppen azon a napon tudtuk meg hogy bezárják az ovit. Ismétlem megtudtuk. Ezen információ mondjuk úgy hivatalos közléséig miért kellett márciusig várni,- még nem állt össze bennem. Tuti van valami logikája, de még nem filóztam rajta. Ezen időszakban sokkal többet voltam dühös, felháborodott, elkeseredett, szereztem magamnak ezzel jónéhány álmatlan éjszakát, de aztán lehiggadtam. Nyilván az első dühkitörés azért volt, mert az anyai szívem rögtön aggódni kezdett Daniért. Ez azt gondolom természetes. Amióta megszületett érzem azt hogy tehetnek velem amit akarnak, de ha fiamról van szó, mind halott előttem... 

Ahogy próbáltam elfogadni a lehetetlen, gondolataim megváltoztak. Be kellett látnom, hogy itt nem gondolhatok csak arra, hogy mi. Próbáltam mások szemével is látni a dolgokat, hiszen a fiam nem egyedül volt abban az oviban, hanem a kispajtások, és a legfőbb, azok a nagyszerű szakemberek, akik bizony értékes kincsként óvják a gyerekeket, gyerekeinket, még mi is dolgozni megyünk. 

Amióta a téma napvilágot látott már "ezernyi" okot próbáltak felsorakoztatni, meprobáltak megetetni minket (is) olyan tényekkel, amiket alátámasztani igazából semmivel sem sikerült. Minden próbálkozásuk dugába dőlt, így maradt a módszerük- egy tollvonással minden el lehet intézni. Addig csűrik-csavarják a jogszábolyokat, amíg végül nekik kedvez. Egyszerűen mert Ők kitalálták. Ők- egy nagy rakás ostoba ripők, akiket a legszörnyűbb, hogy városvezetőknek nevezünk.

Az óvodánk 50 éve épült. Ezen hosszú időszakban soha nem volt útban senkinek. Bár meg kell említenem, hogy tartozott hozzá egy elkerített park rész, amolyan oviudvar. Pontosan mikor használták arra célra nem tudom, csak azt hogy a '80-as években amikor ovis voltam, már nem használtuk. Nem, mert az ovihoz tartozó udvar is nagy, szóval a plusz elkerített részt már csak a környékbeli kis és nagy gyerekek használták oviidő után. Ezt az elkerített parkot már elvették -ha jól emlékszem már 2000-es években történt,- mert rohadt fontos parkoló kellett. Ekkor jött ugye az a másik csúcs rendelet, hogy a mászókák, hinták veszélyesek lettek, ezért eltüntették mind, helyette alig pár darab fából készült kinti játék került. Ez volt az első legnagyobb pusztítás itt a környéken...

Most valamelyik imposztor megálmodta, hogy neki kell ez az épület, terület. Valószínű soha nem ismerte, soha semmit nem tudott róla, csak most kinézte, és kell. Ez így működik. Vagy ledózerolja, és kiönti betonnal parkolónak, mit számít mitől pusztulunk meg, vagy ideköltözteti az öngyilkos osztagot, akik az aksigyárban ténykednek majd, de már az elfekvő is szóba került... Szép kilátások. Nem tudom nem elképzelni a jövőt, majd amikor a kisfiam néz ki az ablakon -ahogy szokta- és mondja Anyaaaaaa, kukásautóóóóóó!!! Majd szól hogy Anyaaaaaaaa, hullaszállítóóóóóó! 

Ezt nem viccnek szántam. Egyik szavukkal azt állítják elöregedett a rész, és ezért akar ide elfekvőt?? Vagy hogy is van ez a gondolatmenet?? Elöregedett? A jóIsten nézzen már le fényes égi trónjáról, azokra akik aláírták a babavárót! Megszülnek három gyereket, és majd hova viszik őket oviba? Elfekvőbe?? Hova tartunk de most komolyan??!! Elöregedett... csak úgy mondom a babaváró korhoz kötött.... Istenazégbedemostkomolyan...

Nyugi a legutolsó kifogás az ideiglenes bezárás volt... Bár csak ott lehettem volna, amikor kimondták ezeket a szavakat, mert kérhettem volna azt a ripőköt: "Mesélj még!"

Fú....

De az i-re akkor került fel a pont, amikor a szülői értekezletre meghívták azon ovivezetőket, ahova a mi gyerekeink kerülnek át. A feszültséget tapintani lehetett, de azt gondolom, hogy az a szülő aki nem aggódik a gyerekért, az mindegy - nem ez a lényeg. Aggódtunk persze. A gyerekért, azon hogy megoldjuk a melóba jutást. Ezt a dolgot több irányból kell összehangolni, és pont erről is szólt az előző posztom: csapatmunka. Ha ez nincs, a fene megeszi a dolgot. Két oviról van szó, ahova a gyerekek kerülnek. Már nem merem azt írni ahova a csoportot viszik át...

Egy ovivezetőtől a legkevesebb, amit elvárhatok/tunk az, az intelligencia. Szerintem ez az alap. Négy megjelent emberből, három itt el is bukott. Ha felállok egy kisebb embercsoport elé, és beszélni kezdek, és az emberek azt sem tudják melyik fáról másztam le éppen, akkor a minimum hogy elmondom a nevem, és ha van olyanom akkor titulusomat. Csak hogy a másik tisztán lásson. Csapatmunka lényege, hogy tudjuk ki az akivel összedolgozni akarunk. Ez nem történt meg. Így rögtön ez elején megjegyeztem, hogy ez nem tetszik. Mondhatni magánügy. Nem kell a kákán is csomót keresni. Aztán az egyik ovi vezetője olyan stílusban kezdett beszélni, hogy sorban nyílt ki a bicska a zsebekben. Konkrétan ha megtehette volna hogy szembeokádjon minket, megtette volna. Egy arrogáns, kihaénnem típusú nő, bunkósággal fűszerezve, olyan aki egyszerre gyűlöl mindent, és mindenkit, talán önmagát is beleértve. Szórta a szikrát a szeméből, amiből arra következtettem, tényleg elhiszi, hogy őt a jóIsten küldte le közénk, mocskos földi halandókhoz. Mivel nem emlékszem, hogy bemutatkozott volna, de ha meg is tette se érdekes, nekem ő első perctől kezdve csak Bunkóőnagysága lett, és marad is. Ilyen bevezető után az agyam azonnal járni kezdett, hogy a másik ovi vezetője is ezt a szintet üti meg akkor hogyan fogom megoldani a gyerekem oviba járását, mert hogy oda nem viszem a fiamat, ahol ilyen ember a vezető, az hétszentség! 

Amikor a másik ovivezető felállt és beszélni kezdett megörültem. Bemutatkozott. Majd bemutatta az oviját (már ha fogalmazhatok így) Úgy mutatta be az általa vezetett intézményt, ahogy elvártam. Ahogy az előzőt is hallani akartam volna. Szerencsére pont azon ovi vezetője a hölgy, ahova tervezem átvinni Danit. Kisebb nyugalom lett Úrrá rajtam, hogy nem kell kilövetni magunkat az űrbe. Csak mert inkább választom a világűrben való élvezhetetlen semmire se való lebegést, mint hogy itt maradjak ilyen imposztorok társaságában.

Nem ilyen szülői értekezletre számítottam. Nem ilyen emberekre, akiket meg kellett ismernem. Két lábon járó élő példák milyen ne legyek. 

Az a bizonyos bicska nem csak kinyílt a zsebemben, de komolyan fontolgatni kezdtem, hogy ezt a dolgot tovább kell vinni. Tovább, mert sajnos nem gondolom azt hogy azért mert néhány ovit bezárnak, akkor itt megáll a dolog. Ez még nem a jéghegy csúcsa. Még mindig csak elkezdődött valami, aminek minden része borzasztó. Még gondolkodom, hogyan tovább. Megírom a posztom, és vagy lehiggadok, vagy nem tudom, de tűrhetetlen dolgokat nem akarom sokáig elviselni. 

Hiszem, hogy megálljt lehet parancsolni. Kell valami megoldást találni arra hogy megállítsuk a szarcunamit. 

Sosem volt azzal bajom, ha valaki magas lóra szállt, sokkal nehezebben viselem ha nem látom amikor éppen pofára esik a magasból. Pedig most van jónéhány arc aki túl magas lovat választott... Látni akarom a bukásukat. A felemelkedésük katasztrófális.... 

 

"aludj csak, én álmodom"

 Alig hiszem el, hogy az utolsó bejegyzésem január 29-én volt. Hova tűntek el a napok?? Mi lett a februárral? Rohan az idő. Nagyon gyorsan peregnek a percek. Ezt nem csak melóhelyen veszem észre, mert pikk-pakk az idő eltelt, az én darabszámom meg valahol elakadt. Iszonyat sok gondolat van a fejemben, elképesztő álmok, ki nem mondott dühök, de persze a legtöbb gondolatom Dani körül mozog. Nem a blogom utolsó bejegyzése az egyetlen amin észre veszem az idő múlását, hanem a fiamon. Milliárdnyi kérdések, a felturbózott érdeklődése, kíváncsisága, a kimondott tiszta gondolatok. Ezeket a tiszta őszinte gondolatokat nagyon irigylem tőle. 

Szeretném ezt a fejemben lévő zűrzavart valahogy rendbe tenni, de fogalmam sincs hogyan csináljam. Olyan nincs, hogy az ember valamire nem gondol, akkor az nincs is. Ha nem agyalok a probléma nem szűnik meg. Nem, nem gondolni akarok dolgokra, hanem megoldani, még ha lehetetlennek tűnnek is. 

Az a baj, hogy túlérzek ebben az érzelemmentes világban. Csapatmunkában hiszek ebben az önimádó, csak én, magamista világban. Ez a világ nem változik. Előfordulhat hogy stagnál, de semmi esetre sem fog változni. Illetve egy újabb meteor nagy segítség lehet... Azért a meteor jut eszembe, mert Danika elkezdett érdeklődni a dinók iránt, hol vannak, miért nincsenek, miért csak ők voltak, hova lettek, hogyan, és miért. 

Meséltem neki, hogy milyen kivételes faj voltak. Mint az ember. Szerintem mi is éppen olyan kivételesek lehetnénk, de... Szóval elmeséltem neki a kis dinókat, meg a nagyokat, meg a repülőseket, meg a vizeseket. Mindenről, amit valaha is a témáról hallottam, bár soha nem vonzott annyira, hogy utána keressek melyik micsoda volt. Így aztán azt sem tudom, hogy csináltak e annyi ostobaságot, mondhatni végzetes ostobaságot, ami aztán ahhoz vezetett, hogy jött egy meteor, és jól helyben hagyta a bolygót, annyira, hogy a dinókat száműzte a dinóparadicsomba. 

Tehát innen a meteor gondolata. Munkába menet, vagy éppen jövet sokat nézegetem az eget, és várom a megváltó meteort. Azt amelyik becsapódás előtt, még tudná azt mondani, hé ember hagyj már fel a hülyeségeiddel! Szinte vágyom, hogy jöjjön a becsapódás, ami megvédi ezt a bolygót attól amit művelünk fejlődés néven. Nem kihalós, de nevelő szándékú becsapódást. Egy figyelmeztetést, és felhívást. Egy olyanra vágyom ami azt üzenné, hogy most akkor elég lesz az emberből, a sok emberből akiknek sok hülye gondolataik vannak. Gondolatok, amiket aztán a hülye megvalósítás követ. Kellene egy olyan ami azt idézi elő, hogy ugorjunk vissza egy kicsit az időbe, kezdjük újra. Hiszem, hogy a sok butaság még megállítható lehetne. Még nem olyan nagy ez a szarkupac, hogy ne tudnánk kimászni belőle. 

Szóval a meteort jó megoldásnak találnám. Szüksége lenne ennek a bolygónak a pihenésre. Nekem is. Nem alszom, mert ezernyi gondolat nem hagy pihenni. Túl sok kép van a fejemben, amitől nem tudok szabadulni. Annyi szarság történik, és nem akarom elhinni, hogy ennyire nem látunk, nem vesszük észre, de inkább ennyire nem érdekel senkit semmi.

Ha csak eme hét elmúlt egy-két napjára gondolok is rengeteg pusztítást láttam. Értelmetlen pusztulás mindenhol. Nekem pusztulás, nekik metszés. Láncfűrésszel lecsumpított bokrok, millió ágtól megszabadított fák, sőt! A Pí sem olyan végtelen mint azon fák száma amit kivágtak akár csak az elmúlt 1-2 hónapban.  

Néhány évvel ezelőtt, amikor magamban voltam egyedül, többször eljártam sétálni környező kis erdős, tavas hely felé, városon belül. Azt gondoltam nemrégen Danival is milyen jó lesz arra sétálni, mesélni neki, mennyi gyerekkori élményem van ama területtel kapcsolatba. Most viszont olyan erdő, faírtás megy ott, a tó mellé lakópark épült, talpalattnyi zöldből betonplaccot csináltak, hogy döbbenet. Szinte bármerre nézek csak a pusztulást látom. 

Kitalálták ezt  a rohadt aksigyárat, -nem most- így évek óta rombolnak. Csak most hogy tudjuk miért a rombolás, a folyamat felgyorsult. Mint egy lavina. Kicsiben kezdődik, de ha megindul mindent visz, és a végében nincs köszönet. Aztán amikor megtörtént akkor majd ott állunk és mondjuk, hogy Óh, meg jajj, pedig lett volna lehetőség megállni az elején. De ha a lavina megindul, nincs megállás, és a fenébe is nem kicsit pusztít, hanem mindent visz... Mint az adu ász. 

Megindult, és láthatatlan karja húz magába mindent,- a pusztulásba. A természetet. Még ezt a rohadt óvodát is. XXI. században leülünk arról beszélni, hogy bezárnak ovikat. Ezernyi épület az enyészeté, az nem jó, az maradjon úgy. Ezt kinézték ez kell. Ki merték nézni, el merték venni, de annyi mersze nem maradt, hogy kimondja miért...

Pedig a behozott embereknek, -akiket csak öngyilkos osztagnak nevezek, mert normális ember nem fog aksigyárban dolgozni- vagy van, vagy majd lesz gyereke, akik ugyan úgy ovisok lesznek. Vagy nekik nem lesz kötelező az ovi? Nekik külön az is épül az aksigyár mellé? 

Nem értem miért nem kaphatunk egy képet a jövőbeli Dézsiland-ről? Jogunk van hozzá. Kell, hogy legyen jogunk hozzá. 

Félelmetes arra gondolni, hogy ahogy a fiam nő, úgy egyre kevesebb lesz az amivel megismertethetem. Pedig csak azt szeretném hogy lássa, vannak fák, bokrok, fészkek a madaraknak, mert hát ugye van madár. Tavakat, folyókat mutatnék neki, de... folyó...

Az én gyerekkoromban a Duna még elég jól nézett ki, most már csak patakocska marad lassan belőle. Ott is kivágtak annyi de annyi fát... 

Szegény gyerekem itt él egy betonkockába. Gondoltam üsse kő, majd viszem ide-oda hogy lásson a zöldből valamit, de helyette lassan rácsokat lát majd az ablakon, ha védeni akarom attól a világtól, ami majd itt lesz az ovi helyén. Tudjuk mi lesz. Nem mondják ki. Azt nem merik. De tudjuk mi lesz.

Gyűlölöm ezt az egészet. A gondolataimat. A képet amit a szememmel látok. Még egy csomó dolog lenne amit magam mögött hagynék. Kellene egy meteor, ami még most megállítaná ezt. 

Persze próbálom a gondolataimat terelni. Nem szépíteni próbálom a dolgokat, csak terelni. Nekem könyvekkel a legkönnyebb. Bár olvasni kevés időm jut, de hallgatni, azt meg tudom oldani. Így találtam rá egy íróra, aki új kedvenc lett. Dean R. Koontz az író neve. Tök ismeretlen volt nekem. Több művéhez volt szerencsém, és mindegyik tetszett is, ezért felkerült a listámra, mint tőle érdemes olvasni író.

Listám: Stephen King, Robin Cook, Lars Kepler, Réti László, Dean R. Koonzt

Ők a legjobb barátaim :) Még képesek kikapcsolni az agyam. 

Szeretném ha Dani is így szeretne majd olvasni ahogy az apukája, meg az anyukája, mert mire ő felnő más lehetősége nem nagyon lesz elmenekülni gondolatba egy egészen más világba. 

Végül egy olyan sokat mondó idézettel zárom most ezt a bejegyzést amit új író barátom fogalmazott meg az egyik könyvében: 

"Mennyi ártatlanság egy ilyen romlott korban. Milyen kicsi, milyen sebezhető ebben az agresszió uralta világban. Amikor áldott állapotban volt vele el sem tudta volna képzelni hogy mire betölti az ötöt, ilyen sötétté válik a világ amire megszülte."