Egy tollkóros lány naplója - 1. fejezet

Ez a május más mint a tavalyi. Most az eső kapja a főszerepet, amit a tollkóros lány egyáltalán nem bán. Ez az ő ideje;- ahogy mondani szokás. Szereti az esőt. Szereti hallani az esőcseppek kopogását az ablakpárkányon, érezni az illatát, látni a növekvő tócsákba hulló cseppek alkotta köröket. Vízjegyben született, ezért nincs meglepő abban, amit az eső éreztet vele. Jó. Nyugalmat áraszt.  Panellakása ablakán nézi, ahogy az eső esik. Gondolataiban abban a mindentől távol lévő tóparti házba képzeli magát, amibe lelke legmélyén vágyakozik. Ilyenkor sokszor képzeli el, ahogy ott ül a kis ház teraszán meleg pokrócba bújva, kezében forró tejeskávéval, csendben, nyugalomban és nézi, hallgatja az esőt.  

Ez amolyan vágyálom. Egy nagyon régi álom. Régóta menekül el gondolatban a kis tóparti házban, amikor a lelke úgy kívánja. Távol a világ zajától, a zűrzavaroktól, néha igen - az emberektől is. Élénk fantáziája eljátszadozik a gondolattal, milyen is lehetne ott élni. Létezik e egyáltalán egy ilyen nyugodt kis otthon, egy kisebb tóval, erdővel, fákkal, növényekkel körbevett csodavilág. A tollkóros lány fejében, mindenképp létezik ez a csodavilág. Régóta. 

Amikor az élet túl sok terhet ró rá, akkor látja lelki szemei előtt a tavat, a kis házat, az erdőt. Legtöbbször csak saját magát látja ott, ahol sétálva magas fűben, vagy tavat nézve esőben, de látta már mellette sétálni még olyan kicsi fiát is. Ilyenkor még boldogabb ott lenni. Még boldogabb a képzeletbeli idill.

E képzeletbeli világából a valós dolgok hozzák vissza. A feladatok sokasága, a tennivalók fontossága. 

A mai esős napon vásárolni ment kedvesével. Panellakásuk szobáját tervezik felújítani. Nem csak azért mert szükségszerű, hanem mert még mindig jóleső érzés szabadulni a múlttól, és a fájdalmas emlékektől. Vagy egész egyszerűen közelebb hozni a képzelt csodavilág egy aprócska darabkáját. Tó, és erdő nem lesz. De van elég ötlete, terve, fantáziája ahhoz, hogy az otthona is csodavilággá alakuljon szépen lassan. Nem érzi úgy, hogy az álma annyira elérhetetlen lenne, csupán csak újra kell gondolni. 

Az eső végig kísérte útjukat az áruház felé. A lány figyelte a természet változását, ami a sok esőnek tudható. Gyönyörűek a fák. A fű is magasabbra tudott nőni. Éppen mint gyerekkorában. Hiszen akkor is szeretett a magas fűben ülni, pitypangból koszorút fonni, árvacsalánból és pásztortáskából csokrot szedni anyujának. Ma már alig látja kedvelt növényeit, oly gyors az emberi kéz okozta pusztítás.

Az út nem hosszú. Az áruházban válogatva, nézegetve jóleső érzés tervezgetni. Elképzelni azt milyen is lesz. Párjával, nincs köztük vita, ellenkezés, nem megegyezés. Közös álmokat váltanak valóra, együtt képzelik el a milyeneket. 

Kevés az idő, amit kettesben töltenek, így ilyenkor intenzívebben élik meg a jelen dolgait. Gyorsan telik az idő, de boldogságot okoz a közös tervek megvalósítása. Otthonukban pedig a kicsi fiúk várja haza szüleit. 

Ő a büszkeségük. Megkapták, mert megérdemelték. Becsülik, és vigyáznak rá. 

Szereti nézni gyermeke őszinte, tiszta énjét. Az érdeklődését, a nyitottságát, a kíváncsiságát. Még ha akadnak is nehezebb napok, sosem cserélné el ezt az életet semmire sem. 

Fiában látja elhunyt testvére vonásait. Néha gondolatban elkalandozik, és elképzeli milyen lenne ha a húga még itt lenne. Aztán mégis jobb visszatérni a valóságban, mert a múlt árnyéka szomorúságot hoz csak. Az élet olyan más lett, annyit változott abban a 11 évben, amióta a húga itt hagyta a földi poklot. Teljesen más volt az élet, az életük akkor is, és most is. Jobb a múltat nem visszahozni. 

Már nem szeret a tollkóros lány a múlton elmélkedni. Volt idő, amikor annyira mélyen tartotta a múlt árnyéka, annyira fájó időszak volt, nincs miért emlékezni. Már jó ideje csak a jelen foglalkoztatja, és a jövő milyensége. Persze akad egy-egy olyan nap amikor a jövőt sem kedveli, de megtanulta kezelni a nehézségeket. Nem mindig egyszerű, de bonyolítani sem érdemes. 

Szereti az esőt, a családját, és már életét is. Nem mindig gondolt így az életre. Akkor változott meg minden amikor ő maga is életet adott. Akkor amikor kezében tartotta újszülött fiát, amikor az aprócska emberkének megígérte hogy minden szép lesz. 

Picinyke énidőmben íródik....

"Bóbita, bóbita táncol..." - ezt énekeltem Daninak, és most alszik. Még mindig ez a kedvenc altatós dala. Ha nem én éneklek, akkor a Bambit hallgatjuk hangoskönyv formában, és arra alszik el.  A jól bevált módszerek :) 

Még mindig rendszeresen töltök hosszabb-rövidebb időt a Petzben. A sebeim gyógyulnak, bár jött egy kis gikszer megint. Csak azért, hogy ne legyen unalmas a dolog. Egyik napról a másikra, kezdett el egy részén kissé fájni, púposabb lenni, vagyis tályog... Annyira jó. Egyenes út vissza a sebészetre. Amikor úgy éreztem, hogy javulok, és előre haladok, akkor jön egy kis hátralépés. Halkan jegyzem meg, hogy a félig-meddig összeforrt vágásomat egy csipesszel feszítették szét és "tették helyre" a tályogot. 

Azért jelzem ezt így finoman, mert azt a hosszú időt, amit itthon töltök táppénz néven azt nem láblógatással töltöm. Kegyetlen ez az egész és nem látom a végét. De már rutinból fertőtlenítek, kötözök, látok el sebet. Lassan egy új szakmát tanulok itthon. Lehet veszek egy infúziós készletet, és gyakorolni fogom bekötni azon a sok plüssön, ami itthon van. 

Bár a világért sem dolgoznék az egészségügyben. Sebészeten biztos hogy nem. Azon a sebészeten ahova szinte már hazajárok, ott nem. Az objektum azon részén található a sebészet, ahova felszerélék azt a sok galabszarfogó napelemet. Vagy milyen madárszar van rajta nem tudom - igazából nem is lényeg, de undorító. Amikor belépek oda olyan, mintha időutazásban vennék részt. Visszafelé értem. Olyan '80-as évek köszönnek vissza rendesen. Komolyan sajnálom az ott dolgozó dokikat, meg mindenkit, mert nem mindegy milyen körülmények közt élik le fél életüket a munkahelyen. Biztosan megnyugtató azon embereknek, hogy épül a jacht kikötő, miközben ők leélt területen látnak el, komolyan mondom rengeteg embert. Mert mindig teltházas a buli ott! 12 milláért jön a Quimby is muzsikálni, miközben a kórházunk tök antik...  De nem panaszkodok mert nemrégen szereltek fel hangosbemondót. A terv az volt, hogy a doktorbácsi, vagy aki éppen mellette van, bemondja hogy X.Y. melyik rendelőbe menjen. Négy van. Már mint rendelő. Az elképzelés nem volt éppen rossz, a kivitelezés nem jött csak össze. Egyrészt mert recseg a dolog, szóval nem mindig érteni milyen nevet mondanak. A másik meg, hogy ezen négy rendelő csak kintről tűnik négy külön álló rendelőnek. A négy rendelő kettő betegszobából lett kialakítva. Ez egy osztály volt régen. Szóval egy-egy betegszoba közepére falat húztak fel. Ezzel kettőbe választva a teret. A két betegszoba közt pedig eltűnt egy ajtószéles fal, így a négy rendelőben az orvosok, és ápolok, asszisztensek zavartalanul futkoshatnak ide-oda. Ez azt jelenti négy fele figyel mindenki, a beteg meg a saját dolga mellett végig hallgathatja más baját is. Pontosan ezért az egyben vagyunk, de mégsem dologban benne van hogy, amikor a hármas rendelőből bemondják ki menjen be, akkor a négyes rendelőben zajló ellátás hangja elnyomja annak a hangját, aki kéri a következőt. Ezért egy katyvaszt hallani csak a név helyett. Erre a várakozó sokaság rögtön keresni kezdi a mellette ülő tekintetét, és kérdezi, hogy kit hívtak? Persze nem indul be senki, ekkor kijön valaki és hangosan ismétli meg a nevet. Történetesen értékes percek mennek el így veszendőbe... A másik feleslegesen történő modernizálás a felszerelt tévé volt. Szerencsére soha nincs bekapcsolva, de az ódon falakon jól mutat egy modern sosem üzemelő tévé. Azt gondolom ők is tudják, hogy senkit sem érdekel a gyógyszermaffia újabb és újabb különböző placebo hatású kemikáliákról szóló reklámcunamija. Jobb a csendbenség, vagy egy kis beszélgetés egy másik várakozóval.

Így telnek a napjaim. Ülök, várok dokikra, eredményekre, papírra, patikában. Az egyetlen felemelő ebben az egészben a maszk hanyagolása. Végre. Tiszta idegesítő volt. 

Amióta problémás a cicim, és itthon kínlódok vele, azóta Dancika harmadszorra beteg. Most éppen a füle fáj. Fájt tegnap. Éjjel ébresztett minket, hogy fáj a füle. A pillanat amikor megtudnád fejelni a falat, de nem teszed mert tudod milyen szar a retro kórházba... Komolyan nem hiszem el, hogy pár nap ovi, aztán beteg... Ez a két hónap egy átok esküszöm. Nem az időt akarom sürgetni, de alig várom, hogy elmúljanak az ovis évek, és legyen egy olyan akár csak fél évünk (vagy sokat kérek?) amikor nem kell egy csomó gyógyszert tömni a gyerekbe. Alig néhány hete kapott két alkalommal is antibiotikumot. Ki kéne csattanija az egészségtől ennyi gyógyszer után, nem pedig egy két napig jól lenni, hogy aztán kezdődjön újra  a leamortizálás. 

A sok magától kialakuló vírus..... hmmm... meg a mutálódó vírusok...

Időm az van gondolkodni sokat. Többek közt azon is agyaltam, hogy "bezzeg az én időmben" miért nem mutálódtak a vírusok maguktól? Mert bizti senkinek nincs köze hozzá, tuti nem emberi kéz alkotta víruska, hanem itt a gesztenyefán csinálódnak unalmukban... "Bezzeg az én időmben" is itt voltak ezek a gesztenyefák, oké, kicsit kisebbek voltak de itt voltak... Akkor miért nem mutálódott rajta semmi? Vagy akkor még gyerek gesztenyefák voltak és alkalmatlanok erre??? Ilyenekre gondolok. Többek közt. 

Egyenlőre ennyi a gondolat mentem, Dani lassan ébredezik. Majd innen folytatom ;)

Bejelentkezés

 Néhány hét eltelt azóta, hogy panzióztam pár napot a Petz-be. Felépülgetek, bár lassan. Fájdalmas egy akármicsoda ez. Az ember azt gondolná, hogy itthon pikk-pakk rendbejön, aztán jöhetnek az unalmas szürke hétköznapok, de nem ilyen egyszerű. 

Amikor alig egy napja hagytam magam mögött a kórházat, akkor Dancim beteg lett újra. Négy napot volt csak oviban, de sikerült visszaesni neki a skarlátba. Többek között ezért is lenne fontos a fertőtlenítés... 

Szóval kimondom őszintén nem voltam boldog. Magam helyett Dancussal foglalkoztam, mert az állandó lázzal küzdeni kellett. Egy beteg gyerek pedig sokkal jobban anyás, mint amúgy. Bújni akart, nekem meg frissen volt feltrancsírozva a cicim, hogy toltam volna el magamtól? Nem mondhatom neki, hogy szenvedj te is magadba, meg én is...Nem volt egyszerű időszak. Akárki akármit gondol, igen is visszaszámoltam a napokat, hogy pár nap és jobban lesz, utána gyógyulhatok én is. Az a pár nap 11 napig tartott. 

Ez a csonka hét az első "én hetem". Hétfő ünnep volt. Május egy. Majális meg minden, ami ilyenkor lenni szokott. Na, ez az amit mi idén kihagytunk. Két dolog miatt. Vagy több? Az egyik, hogy semmi esetre se akartam tömegbe lenni, Danit se akartam olyan helyre vinni, ahol a higiénia - hogy is mondjam... nem fő szempont. Éppen egy évvel ezelőtt, majális után mentünk Danival kórházba rota-vírus miatt. Nagyon úgy néz ki, nekünk ez az április-május arról fog szólni, hogy valaki megpihen kicsit a Petzbe... Tehát nem hiányzott az egész felhajtás. Amúgy is betegen vagyok itthon, hülyén venné ki magát, ha körhinták közt parádéznák. Helyette, sétáltunk egyet. Játszóterezett Dani. Fagyit evett, és hazajöttünk. Ennél többet nem is bírt a cicim a tartójában. 

Ez az ami nehezen megy, már mint a melltartó dolog, meg lehajolni, nehezet emelni. Ilyenkor érzek még fájdalmat. Négy vágás díszíti a cickóm, ebből egy még nyitott, bár szépen forr össze, meg egy másik van amire még jobban oda kell figyelnem. Kötést még cserélnem kell. 

Kötéshez a ragasztót, meg a sebfedőt, elsőre én vettem, horror áron... és ez olyan dolog, hogy naponta kell cserélni, mert kell, kész. Nem lehet elkerülni. Aztán egy nap amikor kötözésre mentem vissza a kórházba kaptam a doktor bácsitól nagy doboz ragasztót, és sebfedőt. Boldoggá tudtak tenni na! 

A héten, ami ugye az "énhetem" tesztelgetem magam. Hajolásban (nem jó érzés) melltartót meddig bírom, teszek-veszek hogy mikor mit érzek. Most ez olyan magamra figyelek időszak. Jövőhéten még itthon leszek, aztán visszamegyek dolgozni. 

Ez egy út része, amin most járok. Nem ennyi ez a dolog, hogy fájdalom, trancsírozás, itthon, aztán kész, felejtődik, mintha meg se történt volna. Nem. Voltak és lesznek vizsgálatok még. Ami volt az olyan, hogy oké azt tudjuk, de semmi nem bizonyít semmit, vagy csak keveset. A tályogban lévő trutyiból vett minta azt mutatta nem baci okozza/okozta ezt a gyulladást. Erre persze megörültem, de a doki gyorsan elmondta semmi okom nincs örömre. Öröm akkor lenne, ha baci okozná, mert arra ad gyógyszert és happy. De így nem tud mit felírni. Aztán következett a pár napos várokozási idő, ami a szövettani eredményt illeti. Nem mondom volt bennem jó adag félsz... Napokig azon járt az agyam, hogy a fiam annyi idős most mint, az unokaöcsém volt, amikor az anyja - a húgom meghalt. Arra tudtam gondolni, hogy ilyen a mesében sincs, hogy egy rohadt betegség zúzza szét a lelkem, testem. 

A doki nem beszélt biztatóan, elmondta, hogy a műtétnél több részből is vett mintát, annak az eredménye nagyon fontos lesz. De az ő tapasztalat az hogy mindaz ami velem történik, az tumor szokott lenni. 

Következő kötözésre úgy mentem, hogy ez lesz a végítélet. Marha sokat kellett várnom. Figyeltem az embereket, akik szintén a maguk kis gondjukba feledkezve vártak az orvosra. 

A vizsgálat sokkal lazább volt, mint amire fel voltam készülve. Megnézték a bibim, cseréltek kötést, majd lazán odaadták a papírt hogy nincs daganatra utaló jel a cicimben! Atyaég! Abban a pillanatban úgy éreztem megtérek vagy mittudomén! 

Teljesen nyugodt azért nem vagyok. Vár rám egy mammografia és egy ultrahangos a vizsgálat, amin még akármi is lehet. Mondjuk a mammot, nem várom. Valahogy nem repesek az örömtől, hogy a trancsírozott cicimből A4 lapot csináljanak... vonalasat ráadásul...

Mint említettem ez egy teszt hét. Ebben az is benne van hogy az idegeimet tesztelem a telefonon való időpontkérés miatt. Mit ne mondjak az Atyaúristennel is előbb tudnék telefonon beszélni, mint egy Petzben dolgozóval. Aztán, amikor a várakozós zene után végre valaki beleszólt a telefonba, már olyan ideges voltam, hogy beletudtam volna ordítani, hogy arra az istenverte UH-ra adjon időpontot mostra. Erre amúgy semmi esély, -már mint az időpont kérésre- egy pillanat alatt rázott le, hogy rossz számot hívok... Mondom de UH-ra kell, és azt hívom, de köti az ebet a karóhoz, hogy akkor se jó.... 

Miután a teljes zene repertoárt meghallgattam, amit a Petz tud nyújtani, kiderült, hogy nem is kellett volna telefonálni, UH időpont miatt, mert azt majd akkor adják amikor megyek mammora....

Elment az életemből nem tudom hány felesleges perc, leégett több millió egészséges agysejtem hogy közöljék velem, azt hogy feleslegesen telefonálgattam.... 

Magyarország! Én így szeretlek! 

Szóval az út, amin járok egyenlőre nem visz semerre. Úgy értem, se jó, se rossz irányba. Az majd a vizsgálatok után derül ki. Az hogy ez elmúlik, meggyógyul, és ennyi - nem garantálja senki. Rossz ezzel a gondolattal megbírkózni. 

Van egy olyan érzésem, hogy végigjárom ezt, aztán egyszer csak azt mondják jobb ha megszabadítanak a ciciktől... Ha ez vár rám, akkor jobb lett volna minél előbb. Folyton van egy olyan gondolatom, hogy 11-én amikor szóba került a mell-levétel, az kellett volna, és most a nehezén már túl lennék... 

Hmmm....