Bejelentkezés

 Néhány hét eltelt azóta, hogy panzióztam pár napot a Petz-be. Felépülgetek, bár lassan. Fájdalmas egy akármicsoda ez. Az ember azt gondolná, hogy itthon pikk-pakk rendbejön, aztán jöhetnek az unalmas szürke hétköznapok, de nem ilyen egyszerű. 

Amikor alig egy napja hagytam magam mögött a kórházat, akkor Dancim beteg lett újra. Négy napot volt csak oviban, de sikerült visszaesni neki a skarlátba. Többek között ezért is lenne fontos a fertőtlenítés... 

Szóval kimondom őszintén nem voltam boldog. Magam helyett Dancussal foglalkoztam, mert az állandó lázzal küzdeni kellett. Egy beteg gyerek pedig sokkal jobban anyás, mint amúgy. Bújni akart, nekem meg frissen volt feltrancsírozva a cicim, hogy toltam volna el magamtól? Nem mondhatom neki, hogy szenvedj te is magadba, meg én is...Nem volt egyszerű időszak. Akárki akármit gondol, igen is visszaszámoltam a napokat, hogy pár nap és jobban lesz, utána gyógyulhatok én is. Az a pár nap 11 napig tartott. 

Ez a csonka hét az első "én hetem". Hétfő ünnep volt. Május egy. Majális meg minden, ami ilyenkor lenni szokott. Na, ez az amit mi idén kihagytunk. Két dolog miatt. Vagy több? Az egyik, hogy semmi esetre se akartam tömegbe lenni, Danit se akartam olyan helyre vinni, ahol a higiénia - hogy is mondjam... nem fő szempont. Éppen egy évvel ezelőtt, majális után mentünk Danival kórházba rota-vírus miatt. Nagyon úgy néz ki, nekünk ez az április-május arról fog szólni, hogy valaki megpihen kicsit a Petzbe... Tehát nem hiányzott az egész felhajtás. Amúgy is betegen vagyok itthon, hülyén venné ki magát, ha körhinták közt parádéznák. Helyette, sétáltunk egyet. Játszóterezett Dani. Fagyit evett, és hazajöttünk. Ennél többet nem is bírt a cicim a tartójában. 

Ez az ami nehezen megy, már mint a melltartó dolog, meg lehajolni, nehezet emelni. Ilyenkor érzek még fájdalmat. Négy vágás díszíti a cickóm, ebből egy még nyitott, bár szépen forr össze, meg egy másik van amire még jobban oda kell figyelnem. Kötést még cserélnem kell. 

Kötéshez a ragasztót, meg a sebfedőt, elsőre én vettem, horror áron... és ez olyan dolog, hogy naponta kell cserélni, mert kell, kész. Nem lehet elkerülni. Aztán egy nap amikor kötözésre mentem vissza a kórházba kaptam a doktor bácsitól nagy doboz ragasztót, és sebfedőt. Boldoggá tudtak tenni na! 

A héten, ami ugye az "énhetem" tesztelgetem magam. Hajolásban (nem jó érzés) melltartót meddig bírom, teszek-veszek hogy mikor mit érzek. Most ez olyan magamra figyelek időszak. Jövőhéten még itthon leszek, aztán visszamegyek dolgozni. 

Ez egy út része, amin most járok. Nem ennyi ez a dolog, hogy fájdalom, trancsírozás, itthon, aztán kész, felejtődik, mintha meg se történt volna. Nem. Voltak és lesznek vizsgálatok még. Ami volt az olyan, hogy oké azt tudjuk, de semmi nem bizonyít semmit, vagy csak keveset. A tályogban lévő trutyiból vett minta azt mutatta nem baci okozza/okozta ezt a gyulladást. Erre persze megörültem, de a doki gyorsan elmondta semmi okom nincs örömre. Öröm akkor lenne, ha baci okozná, mert arra ad gyógyszert és happy. De így nem tud mit felírni. Aztán következett a pár napos várokozási idő, ami a szövettani eredményt illeti. Nem mondom volt bennem jó adag félsz... Napokig azon járt az agyam, hogy a fiam annyi idős most mint, az unokaöcsém volt, amikor az anyja - a húgom meghalt. Arra tudtam gondolni, hogy ilyen a mesében sincs, hogy egy rohadt betegség zúzza szét a lelkem, testem. 

A doki nem beszélt biztatóan, elmondta, hogy a műtétnél több részből is vett mintát, annak az eredménye nagyon fontos lesz. De az ő tapasztalat az hogy mindaz ami velem történik, az tumor szokott lenni. 

Következő kötözésre úgy mentem, hogy ez lesz a végítélet. Marha sokat kellett várnom. Figyeltem az embereket, akik szintén a maguk kis gondjukba feledkezve vártak az orvosra. 

A vizsgálat sokkal lazább volt, mint amire fel voltam készülve. Megnézték a bibim, cseréltek kötést, majd lazán odaadták a papírt hogy nincs daganatra utaló jel a cicimben! Atyaég! Abban a pillanatban úgy éreztem megtérek vagy mittudomén! 

Teljesen nyugodt azért nem vagyok. Vár rám egy mammografia és egy ultrahangos a vizsgálat, amin még akármi is lehet. Mondjuk a mammot, nem várom. Valahogy nem repesek az örömtől, hogy a trancsírozott cicimből A4 lapot csináljanak... vonalasat ráadásul...

Mint említettem ez egy teszt hét. Ebben az is benne van hogy az idegeimet tesztelem a telefonon való időpontkérés miatt. Mit ne mondjak az Atyaúristennel is előbb tudnék telefonon beszélni, mint egy Petzben dolgozóval. Aztán, amikor a várakozós zene után végre valaki beleszólt a telefonba, már olyan ideges voltam, hogy beletudtam volna ordítani, hogy arra az istenverte UH-ra adjon időpontot mostra. Erre amúgy semmi esély, -már mint az időpont kérésre- egy pillanat alatt rázott le, hogy rossz számot hívok... Mondom de UH-ra kell, és azt hívom, de köti az ebet a karóhoz, hogy akkor se jó.... 

Miután a teljes zene repertoárt meghallgattam, amit a Petz tud nyújtani, kiderült, hogy nem is kellett volna telefonálni, UH időpont miatt, mert azt majd akkor adják amikor megyek mammora....

Elment az életemből nem tudom hány felesleges perc, leégett több millió egészséges agysejtem hogy közöljék velem, azt hogy feleslegesen telefonálgattam.... 

Magyarország! Én így szeretlek! 

Szóval az út, amin járok egyenlőre nem visz semerre. Úgy értem, se jó, se rossz irányba. Az majd a vizsgálatok után derül ki. Az hogy ez elmúlik, meggyógyul, és ennyi - nem garantálja senki. Rossz ezzel a gondolattal megbírkózni. 

Van egy olyan érzésem, hogy végigjárom ezt, aztán egyszer csak azt mondják jobb ha megszabadítanak a ciciktől... Ha ez vár rám, akkor jobb lett volna minél előbb. Folyton van egy olyan gondolatom, hogy 11-én amikor szóba került a mell-levétel, az kellett volna, és most a nehezén már túl lennék... 

Hmmm....