"Bóbita, bóbita táncol..." - ezt énekeltem Daninak, és most alszik. Még mindig ez a kedvenc altatós dala. Ha nem én éneklek, akkor a Bambit hallgatjuk hangoskönyv formában, és arra alszik el. A jól bevált módszerek :)
Még mindig rendszeresen töltök hosszabb-rövidebb időt a Petzben. A sebeim gyógyulnak, bár jött egy kis gikszer megint. Csak azért, hogy ne legyen unalmas a dolog. Egyik napról a másikra, kezdett el egy részén kissé fájni, púposabb lenni, vagyis tályog... Annyira jó. Egyenes út vissza a sebészetre. Amikor úgy éreztem, hogy javulok, és előre haladok, akkor jön egy kis hátralépés. Halkan jegyzem meg, hogy a félig-meddig összeforrt vágásomat egy csipesszel feszítették szét és "tették helyre" a tályogot.
Azért jelzem ezt így finoman, mert azt a hosszú időt, amit itthon töltök táppénz néven azt nem láblógatással töltöm. Kegyetlen ez az egész és nem látom a végét. De már rutinból fertőtlenítek, kötözök, látok el sebet. Lassan egy új szakmát tanulok itthon. Lehet veszek egy infúziós készletet, és gyakorolni fogom bekötni azon a sok plüssön, ami itthon van.
Bár a világért sem dolgoznék az egészségügyben. Sebészeten biztos hogy nem. Azon a sebészeten ahova szinte már hazajárok, ott nem. Az objektum azon részén található a sebészet, ahova felszerélék azt a sok galabszarfogó napelemet. Vagy milyen madárszar van rajta nem tudom - igazából nem is lényeg, de undorító. Amikor belépek oda olyan, mintha időutazásban vennék részt. Visszafelé értem. Olyan '80-as évek köszönnek vissza rendesen. Komolyan sajnálom az ott dolgozó dokikat, meg mindenkit, mert nem mindegy milyen körülmények közt élik le fél életüket a munkahelyen. Biztosan megnyugtató azon embereknek, hogy épül a jacht kikötő, miközben ők leélt területen látnak el, komolyan mondom rengeteg embert. Mert mindig teltházas a buli ott! 12 milláért jön a Quimby is muzsikálni, miközben a kórházunk tök antik... De nem panaszkodok mert nemrégen szereltek fel hangosbemondót. A terv az volt, hogy a doktorbácsi, vagy aki éppen mellette van, bemondja hogy X.Y. melyik rendelőbe menjen. Négy van. Már mint rendelő. Az elképzelés nem volt éppen rossz, a kivitelezés nem jött csak össze. Egyrészt mert recseg a dolog, szóval nem mindig érteni milyen nevet mondanak. A másik meg, hogy ezen négy rendelő csak kintről tűnik négy külön álló rendelőnek. A négy rendelő kettő betegszobából lett kialakítva. Ez egy osztály volt régen. Szóval egy-egy betegszoba közepére falat húztak fel. Ezzel kettőbe választva a teret. A két betegszoba közt pedig eltűnt egy ajtószéles fal, így a négy rendelőben az orvosok, és ápolok, asszisztensek zavartalanul futkoshatnak ide-oda. Ez azt jelenti négy fele figyel mindenki, a beteg meg a saját dolga mellett végig hallgathatja más baját is. Pontosan ezért az egyben vagyunk, de mégsem dologban benne van hogy, amikor a hármas rendelőből bemondják ki menjen be, akkor a négyes rendelőben zajló ellátás hangja elnyomja annak a hangját, aki kéri a következőt. Ezért egy katyvaszt hallani csak a név helyett. Erre a várakozó sokaság rögtön keresni kezdi a mellette ülő tekintetét, és kérdezi, hogy kit hívtak? Persze nem indul be senki, ekkor kijön valaki és hangosan ismétli meg a nevet. Történetesen értékes percek mennek el így veszendőbe... A másik feleslegesen történő modernizálás a felszerelt tévé volt. Szerencsére soha nincs bekapcsolva, de az ódon falakon jól mutat egy modern sosem üzemelő tévé. Azt gondolom ők is tudják, hogy senkit sem érdekel a gyógyszermaffia újabb és újabb különböző placebo hatású kemikáliákról szóló reklámcunamija. Jobb a csendbenség, vagy egy kis beszélgetés egy másik várakozóval.
Így telnek a napjaim. Ülök, várok dokikra, eredményekre, papírra, patikában. Az egyetlen felemelő ebben az egészben a maszk hanyagolása. Végre. Tiszta idegesítő volt.
Amióta problémás a cicim, és itthon kínlódok vele, azóta Dancika harmadszorra beteg. Most éppen a füle fáj. Fájt tegnap. Éjjel ébresztett minket, hogy fáj a füle. A pillanat amikor megtudnád fejelni a falat, de nem teszed mert tudod milyen szar a retro kórházba... Komolyan nem hiszem el, hogy pár nap ovi, aztán beteg... Ez a két hónap egy átok esküszöm. Nem az időt akarom sürgetni, de alig várom, hogy elmúljanak az ovis évek, és legyen egy olyan akár csak fél évünk (vagy sokat kérek?) amikor nem kell egy csomó gyógyszert tömni a gyerekbe. Alig néhány hete kapott két alkalommal is antibiotikumot. Ki kéne csattanija az egészségtől ennyi gyógyszer után, nem pedig egy két napig jól lenni, hogy aztán kezdődjön újra a leamortizálás.
A sok magától kialakuló vírus..... hmmm... meg a mutálódó vírusok...
Időm az van gondolkodni sokat. Többek közt azon is agyaltam, hogy "bezzeg az én időmben" miért nem mutálódtak a vírusok maguktól? Mert bizti senkinek nincs köze hozzá, tuti nem emberi kéz alkotta víruska, hanem itt a gesztenyefán csinálódnak unalmukban... "Bezzeg az én időmben" is itt voltak ezek a gesztenyefák, oké, kicsit kisebbek voltak de itt voltak... Akkor miért nem mutálódott rajta semmi? Vagy akkor még gyerek gesztenyefák voltak és alkalmatlanok erre??? Ilyenekre gondolok. Többek közt.
Egyenlőre ennyi a gondolat mentem, Dani lassan ébredezik. Majd innen folytatom ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése