Nyaralásos poszt

 Isteni idő van! Esik az eső, tovatűnt a dög meleg, szóval ez az amit nagyon de nagyon szeretek! Alig pár perce jegyezte meg a Szerelmem, hogy fel vagyok dobva :) Ő is tudja, ez a nekem való idő! Ilyenkor tudnék mindent is csinálni egyszerre.  Főzésen már túl vagyok, a mosógép anélkül is végzi a dolgát, hogy őrt állnék mellette, pakolgattam is, de most olyan mesélhetnékem is támadt. Szóval egy popóval akarok megülni több lovat :D

Több oka is van annak, hogy a nyaralásról szeretnék mesélni. Egyrészt persze mert nagyon jól sikerült, másrészt mert egyáltalán sikerült, harmadrészt hogy szégyen szemre Győrben több milliárdból sok tengericsillagos, élményfürdőnek csúfolt akármicsodát építettek Mekk Mesterek. Nem jött össze. Koszos, nem működő, és iszonyat drága, napos, mert itt Győrben úgy látom az elsődleges szempont a fák irtása. Ez lett a legfontosabb tennivaló. Rohadjunk meg a betonon, amit a Nap ezerrel forrósít. Napok óta egyetlen jó véleményt nem olvastam a helyről, így egyre jobban erősödik bennem, hogy milyen jól tettük, hogy Balatonra mentünk. 

A győri katasztrófa élményfürdőt nem tudom megcáfolni, de a Balaton gyalázását szeretném! Viszont ha bárki jót is tud mondani Győrről, meghallgatom, bár nem tudom meggyőzhető tudok-e lenni, annyira csúszunk lefele ezzel a várossal...

Vonattal utaztunk Balatonra. Első kis családi nyaralásunkra. A tavalyi és az idei nyár egy része is lakásfelújítással telt el. Bár idén csak a szobát terveztük rendbe tenni, pont azért, hogy a nyár a miénk lehessen, a fürdőszoba fala ázni kezdett, szóval nem tolhattuk magunk előtt a dolgot. Jövőre tervezett fürdő-wc felújítást most kellett megcsinálni. Viszont megegyeztünk a Szerelmemmel, hogy ha időben végzünk, és marad még a nyaralásra is, nem visz el mindent a meló, akkor Danit elvisszük nyaralni, mert türelemmel csak vár, és vár... Megérdemli! 

Minden hirtelen intéződött. Nem gondoltam, hogy tudunk szállást foglalni, gondoltam úgy is minden tele lesz. Végül találtam egy üdülőt, ahol jó árban találtam helyet magunknak, és a strand is közelben van. Mivel Danival ennyit még nem utaztunk, próbáltam mindent egyszerűsíteni, nem tudtam mit hogy fog bírni. Szállásfoglalásnál az a kikötésem volt, hogy nem akarok idegenekkel közösködni. Közös konyha vagy ilyesmire gondolok. Azt sem szerettem volna, hogy megmondják nekem mikor akarjak reggelizni, ebédelni, vagy mikorra érjek vissza meg a többi. 

Vonattal mentünk, mert úgy gondoltam a hosszú út alatt Dani fel tud állni, wc-t használni ha szükség lenne rá. Győrből Tapolcára mentünk, majd ott szálltunk át arra a vonatra ami aztán Balatonfüredre vitt minket. Jó hosszú út volt, de odafele viszonylag zökkenőmentes. Persze valami gikszer mindig akad. Tapolca fele haladó vonatunkon nem működött a wc. De szólt a kalauz, -főleg mert gyerekkel voltunk és hosszú úton, amit egyébként tök figyelmesnek tartottam- hogy ha wc-re kell menni szóljunk, leszállhatunk a soron következő állomásnál, és megvárnak mindenkit hogy visszaszálljon a vonatra! Ennek ellenére volt aki morgott, de ezen meg sem lepődtem, pedig a problémára volt megoldás. Hazafelé tartó vonatúton esett le miért kezdtek el morogni. Ugyanis a hazafelé tartó vonaton egymás kezére adták a kilincset. Egy perc szünet nem volt abban a rohadt wc-ben. Az 5 éves gyerekem sem kínlódott a vonaton, de hogy aki fél óránként ment be pisilni, az számomra furcsa volt. Bennem volt már hogy megemlítem neki nem kéne-e dokinak ezt megemlíteni, nem normális álandóan hugyulni... 

Szóval odafelé minden rendben ment. Hazafelé már Balatonfüredről késve indult a vonat. Mozdonyt kellett cserélni. Aggódtunk is hogy lekéssük a csatlakozást Tapolcán, de az a vonat is késett, szóval nem késtük le, hanem még mi vártunk rá. Amikor beérkezett és felszálltunk rá, majd elájultam... mint a heringek a dobozban. Fél óránként hugyuló heringek... Borzasztó volt. Folyamatosan türelemre intettem magam, és visszaszámoltam az állomásokat... már csak ennyi és Győr... már csak annyi is Győr... 

Szóval jövőre ha megyünk csak is hétköznapi hazaúttal is, mert ez igazán egy szomorú vasárnap lett...

Na de a megérkezés! Hosszú izgalommal telt vonatozás után, mire kockára ültük a popsinkat jól esett leszállni a vonatról. Elsőre boltba mentünk kajáért, amiért Dani elsírta magát, mert őt rohadtul nem érdekelte a bolt, csak a Balaton! Nem hisztis, de olyan izgalomban volt, hogy kiakasztottam a bolttal! De bolt után a szállásra mentünk egyből. A kis apartman egyből tetszett nekünk. Tiszta volt, patyolattiszta. Olyan nekünk pont elég kis lakrész. Volt egy kisebb konyha, indukciós főzőlap, hűtő, fürdő-wc, és ágyunk ahol aludhadtunk, meg a klíma, ami miatt most tüsszögök, folyik az orrom, de akkor is jó volt :D Erkélyünk is volt,  kiülni nem lehetett, mert dög meleg volt kint. Nem volt lényeges, csupán ruhát, törölközőt szárítottunk kint. Mondjuk arra szuper volt. 

Sejthetitek nem húztuk az időt, csak fogtuk a strandos cuccot, és mentünk is fürdőzni. A Kisfaludy strandhoz voltunk közel. Olyan 10 perc séta, egyenes árnyékos úton jutottunk oda. Az árnyékoson van a hangsúly, ugyan is Balatonfüreden még értékelik a fákat, meg bokrokat, nem úgy mint Győrben. A strandra csupán 4400 ft-ért mentünk be hárman (2 felnőtt, egy gyerek). Négy óra után már kedvezményes jegyet lehetett venni, hat óra után pedig ingyenes a belépés. Ezt azért emelem ki, mert a győri csodafürdőbe azt olvastam, hogy egy 5 tagú család 35 ezerért ment be... hoppá... 

Természetesen ami nekem fontos volt, hogy legyen egy gyerekeknek kialakított pancsoló rész, és volt. Dani kezdeti megilletődöttsége után felszabadult, és sikongatott örömében! Apával pancsoltak a legtöbbet. Én csak a lábamat áztattam, avagy onnan hűtöttem magam, a cicim nem gyógyult meg teljesen, és nem akartam áztatni a Balcsiba. De ez tök lényegtelen, nekem az volt a fontos, hogy lássam Danit mit szól hozzá! Már mint a Balcsihoz. Volt már de akkor csak kettő éves volt, ő nem is emlékszik rá! Mi igen! Akkor is alig lehetett kihozni a vízből, és most is volt pityergés, amikor azért csaltuk ki, hogy egyen valamit. Halat akart enni. Nagyon szereti a sült hekket. Kapott. Na azt a nagy halat amikor meglátta, egyből elmúlt a hiszti. Csak úgy tömte magába a frissen sült halhúst. Estére mentünk vissza a szállásra, amikor újra megéhezett. Spagettit főztem ami szintén a kedvence. Gyorsvacsorát akartam csinálni, és bár csak egy főzőrész volt azon a főzőlapon, attól függetlenül hamar elkészültem a kajával. Nyaralás alatt nem érdekelt mikor fekszik le aludni, meddig akar fent maradni. Hagytuk had élvezze ki az ottlét minden percét. 

Első éjjel nagy vihar érkezett, amire felébredtünk. Nem sokat aludtunk. Mire reggel 9 óra fele elindultunk a Tagore sétányra, addigra Dani kezdett nyűgös lenni a fáradtságtól. Az is csak addig tartott nála, még a sétányra nem értünk, és meglátott egy Minecraft-os kardot. Megkapta. Rögtön elszállt minden fáradság belőle. 10 órakor indult az első sétahajó, arra igyekeztünk. Az egy órás hajóút nekünk olyan 6000 ft körül volt. Nem volt tömeg a hajón, akkor még meleg sem, és Dani eleinte nagyon élvezte, de neki egy órát elülni azért hosszú volt. Az út végén sikerült lekötni a figyelmét. Integettünk a mellettünk elhaladó vitorlásoknak, na meg kitaláltuk hogy versenyzünk velük :) 

Hajózás után visszamentünk a szállásra, muszáj volt pihenni. Nem kellett Bóbitát énekelni, meg cirókázni Danit. Nagyon jót aludt. Pihi után persze újra strandolni mentünk. Mivel akkor már bátrabb volt a vízben, vettem neki egy gyerek matracot. Apa ráültette Danit és tolta, Dani meg csak élvezte a dolgot. 

Szombaton is sokat strandoltunk, de az este volt a lényeges. Este vittük el Danit újra a Tagore sétányra. Ami egyébként a szállásunktól szintén nem volt messze. Nagyon tetszettek Daninak az esti fények, és az a nagy fényrúdon világító gömb, amit vetetett, mert hát látta a gyerekeknél, ő se maradjon ki... Vacsorázni ültünk be egy nekünk szimpatikus helyre, majd meglátta azt az emlékművet, amit a hajós tragédia emlékére állítottak. Itt azért megemlíteném azt hogy a kaja semmivel sem volt drágább mintha itt ettük volna Győrben valahol. Mondjuk a lángost szokták emlegetni hogy Balcsin az milyen drága, de mi itt nem lángost ettünk. Amúgy meg itt Győrben a teszi (tesco) melletti lángosos is drága, mégis mindig van vásárló ott... Szóval az emlékműnél tartottam, hogy Danit az mennyire megérintette. A szállásra amikor sétáltunk vissza, akkor kellett elmesélnem Daninak, hogy milyen emlékmű mi történt. Csendben hallgatta a történetet, és kérdezgetett hogy de miért... Persze próbáltuk gyerekbarát verzióban elmesélni, de nyilván nem ostoba, folyton visszakérdezett. 

Az utolsó esténk szuperül telt, minden úgy alakult ahogy szerettük volna. Másnap reggel indultunk haza. Szerettem nagyon azt a pár napot! Szerettem, hogy sikerült Danit elvinni nyaralni, szerettem, hogy ennyi új élményt adhattunk neki, szerettem hogy a mi kis családunk ilyen jól érezte magát, és szerettem, hogy egyáltalán nem olyan a Balcsi mint ahogy szidják. Legalábbis nekünk nem olyan volt!

Büszke vagyok, és voltam Danira, mert a hosszú úton is türelmesen ült, és várta a megérkezést. Annyira tetszett látni a kis boldogságát, komolyan örömmel tölt el hogy nem maradt ki. Persze öröm az új fürdőt is használni, szóval nem panaszkodhatunk, mindent megoldottunk amit akartunk. 

Begyűjtöttünk egy jó nagy élményt, meg tapasztalatot, szóval, jövőre tuti ismétlés :) 

 

Ciciügy - 3. rész

Régen írtam. Még júniusban. Többször ültem le pötyögni, de valahogy annyira félben volt minden, annyira nem volt egyben ez a történet, hogy alig belekezdtem a mesélésbe, fel is adtam. Nem volt kedvem arról írni, hogy ezt sem tudom, meg azt sem tudom. 

Ha jobban belegondolok most sem vagyok sokkal előbbre, de kerekedett a történet, és így már mesélek róla. 

Júniusban arról írtam, hogy túlestem egy marhára kellemetlen vizsgálat sorozaton, és az eredményekre kellett várnom. Ez a mintavétel június 6.-án történt. Egy-két nappal később ennek köszönhetően borzasztóan begyulladt a mellem. A mintáim egyébként mind ugyan azt az eredményt hozták, mint előtte: Nincs benne tumor, viszont nem bakteriális a fertőzés, szóval hiábavaló lenne az antibiotikum. Ilyenkor kellene megnyugodni, de amikor fáj, és semmivel nem jutok előre, nincs minek örülni se. 

Következtek az újabb leszívós, kinyomós, jegelős, gyógyszeres kezelgetések, amitől, kicsit jobb lett, még dolgozni is vissza tudtam menni. Nem azért mintha annyira negatív ember lennék, de nem voltam lelkes, mert tudtam, hogy az én mellem olyan mint egy időzített bomba. Ketyeg-ketyeg, aztán (be)durran.  

Így is lett. Július közepe táján kezdődött megint. Újra begyulladt, feldagad, szinte eldeformálódott, lázas voltam, gyenge. Visszamentem a sebészetre úgy, hogy tudtam nincs az az orvos, aki addig foglalkozott velem, szabadságolta magát egy hónapra. A szokásos kört futottam azzal a másik dokival is aki fogadott, amit addig szoktam. Felhívta az UH-t, hogy tudnának-e fogadni, megnézni, mert csúnya meggint. Fogadtak, másnap reggel nyolckor. Ez július 18-án volt. Sose találnátok ki, de megint megkérdezték beleegyezek-e mintavételbe. Bele. Mi mást tehetnék. Ha azt mondom felesleges, akkor ki vagyok én hogy csak úgy megszakértsem? Kérdezték udvariasságból, hogy adjanak-e érzéstelenítőt, de mindketten tudtuk felesleges, mert olyan szintű gyulladásban volt a mellem, hogy semmit se ért volna a zsibbasztó. Azon fájdalom mellett, amit éreztem a szúrások, a cicimben matatás tűvel már elenyésző volt. De nem keménykedek, elmorzsoltam néhány könnycseppet. Talán már a lelki sérülés miatt, nem is a fájdalom érzete hozta ki a könnyet. 

Aznap már haza se jöhettem. Megint feltettük a már lejátszott lemezt. Megműtenek...

Kérdeztem a dokitól, és vajon mire megyek egy újabb feltárással, miért nem veszik le a mellem? A válasz egyszerű volt: Ez csak egy tályog, ezért nem vesznek le mellet, és különben is volt akinek 14-szer vágták fel a mellét mire jó lett... 

Kötve hiszem. Második műtét után már kisebb a mellem mint a másik. Szóval ha kilogikázok még 12 vágást, akkor nem kell már levenni, mert semmi sem marad belőle, csak hát ember legyen a talpán aki azt kibírja! Ja és ez csak egy vágással számolva, nekem kettő újat sikerült begyűjtenem. Az első műtétnél még kisebb vágások, most két nagyobbat... Bár most jut eszembe lehet akkor nekem 7 műtét is elég lesz?? Akkor már csak öt van hátra! Hmm....

Vicceskedek, bár egyáltalán nem vicces a helyzet. 

A műtét majdnem úgy zajlott, mint az áprilisi műtétem. Majdnem. Felvettek az osztályra, viszonylag gyorsan mentek a dolgok. Elsőre EKG volt, vérvétel megvolt még a sebészeten, szóval arra már csak várni kellett, aztán egyszer csak szóltak, hogy menjek le mellkas röntgenre, majd keressem meg az altató orvost beszéljek vele. Elindultam a megadott koordinátákat követve, de még az osztály ajtajáig sem értem amikor szóltak, hogy sztornó, menjek pisilni, feküdjek le, és majd mennek értem, visznek a műtőbe. Kicsit átbaszott óvodásnak éreztem magam, fogtam is a vécé kilincset, nehogy má' jöjjenek megnézni rendesen pisilek-e... Feküdtem, és vártam, mert jó vagyok. Aztán egyszer csak jött egy 40 kilós kiscsaj, hogy visz a műtőbe... Mondom magamba arany anyámmal jól kibasztak, vagy nagyon utálják, mert velem együtt tolni az ágyat öcsém... reméltem nem időre megyünk... Gondoltam meglátjuk mi lesz, max helyet cserélünk, ő lefekszik, mondja merre menjünk, én meg tolom... Valahogy megoldjuk, fogjunk már össze mi nyomorékok. De a csaj tejet iszik minden nap gondolom, mert erő-izom volt, és annyit kóválygott velem a folyosón, annyit mentünk, hogy bennem volt megkérdezem hogy a plázába műtenek meg vagy eltévedtünk, vagy mi van, meddig megyünk még? Végül beértünk az előkészítőbe, és tök profin beparkolt velem. Éppen azt láttam, hogy egy férfi megemeli a nénit, akinek premier plánba láttam az alsó részeit, amikor átemelték a műtőágyra. Na mondom neeeeem, ebbe nem megyek bele. Engem csupasz seggel senki nem emelget sehova az hótziher! Szerencsére a hozzám beosztott férfi megkérdezte át tudok-e feküdni a műtőágyra. Már ugrottam, is és rántottam magamra a kék lepelt. Ott helyben faggatott ki az altató orvos. Majd ötször szúrták meg a kezem különböző pontjain, mire sikerült vénát találni, és nem elbökni... Nagyon jól kezdődött... Mikor sikerült a vénába fecskendezni az altató szert, azt mondta a doki ne küzdjek ellene, gondoljak valami szépre, és aludjak... Az megvan hogy egy néni popót láttam utoljára? 

Az ébresztésnél hallottam a nevem, kérdezték fent vagyok-e már. Akartam mondani, hogy igen, hallom nekem beszélnek, de írtóra fájt a szám. Így csak alighangon ezt mondtam, "Fáj a szám!" Néz rám a legártatlanabb tekintettel az altató orvos, és mondja a szájával semmit nem csináltunk. De fáj a szám, és nem tágítottam, elmondtam még kétszer. Pont leszarta mindenki. Nem a számat, hanem amit motyogtam! Vigyorogjatok csak ;) Fel volt dagadva, zsibbadt... Balhoroggal ébresztenek??  

20-án szabadultam a kórházból. Itthon csak ültem a kanapén, majd olvasgatni kezdtük Janival a zárójelentést, hogy mikor kell kötözésre menni. Azt írták 19-én....

Mondom azért sok mindent tudok, de visszafelé menni az időben na azt nem. Telefon, kacarászás mert hú de vicces, majd közölték 28-án menjek kötözésre! Tehát hazaküldtek Isten hírével, lásd el magad, szakértsd meg hogy műtét után mi a nagy helyzet, oszt majd gyere azért rádnézünk, egy laza 8 nap után! 

Nem sokáig voltam felügyelet nélkül. Csütörtökön engedtek ki, pénteken már lázasodni kezdtem, szombat éjjel már a sürgősségire kísért Jani, éjjel... Az ott ügyelő dokinak egyik dologtól a másikig esett le az álla. Péel, hogy nem kaptam otthonra antibiotikumot, és az se tetszett neki, hogy nem hívtak vissza kötözésre, csak nyolc nappal későbbre... Kórházba nem fogtak bent, de ő írt fel csodaantibiotikumot, és onnantól kezdve kettő naponta mentem kötözésre. 

Műtét után alig egy héttel, nagyon megkínoztak. Kiderült, hogy feltárás ide vagy oda, tele van gennyel a mellem, amit brutális módon nyomkodtak ki. Konkrétan visszafogott üvöltéssel sírtam a művelet alatt, és mire hazaértem ájulás kerülgetett. Sírtam. Nem mintha bármin segítene, vagy megoldana de olyan érzés volt mintha farkasok marcangolták volna a cicim. (Bár még soha nem marcangolták a cicim farkasok, de tuti ilyen érzés lehet) 

Másnap vissza kellett mennem kötözésre. Ott találkoztam egy olyan orvossal, akit addig még nem láttam, de nagyon elégedett voltam vele. Még két másik alkalommal is éppen hozzá kerültem. Az utolsó múlthéten pénteken volt. Ő végre kimondta a szavakat, amiket kántálok már lassan fél éve... Azt mondta elég, ennek véget kell vetni. Tudja hogy eredményem szerint nincs benne tumor, de a cicim pont úgy viselkedik, mint amit egy agresszív tumorfajta okoz, és ez gyorsan terjedő dolog, veszélyben a vesém, májam, és úgy mindenem bent. Hétfőre visszarendelt, hogy beszélni akar egy másik mellszakértő dokival, hogy egy nagy műtéttel, leveszik a mellem... Végre!- gondoltam magamban! Végre, vége lehet az örökös fájdalomnak...

A hétvégém gyomoridegben telt, gondolataim ezerfelé, éjjelente nem aludtam, ha igen azt álmodtam túl vagyok a műtéten... Hétfőn viszonylag nyugodt voltam, amikor elindultam a sebészetre, Jani kisért, hogy ott legyen ha elmondják mi hogyan lesz. 

Erre akkora pofont kaptam, hogy beleszédültem... Nem szó szerint... 

A doki aki végre elhintette velem, hogy vége lehet, sehol nem volt, az meg pláne akivel beszélni akart, mert az szabadságolta magát. Ahhoz kerültem, aki eleinte foglalkozott velem. Ő meg csak kikapkodta a sebemből a gumicsíkokat azzal, hogy örökké nem lehetnek nyitva a sebek, most már forrjon össze, aztán meglátjuk mi lesz. Olyan szinten ledöbbentem, hogy szóhoz se jutottam... 

Hát nem látja, hogy genny jön belőle??? Forrjon össze??? Csak akkor foglalkoznak vele újra, ha tényleg fél lábbal a koporsóban leszek??? Muszáj félig megdögleni, nem lehetne előtte, nem lehetne megelőzni??? Ez komolyan így működik??? 

Szóval ezért írok most. Nem tudom a gondolataimat összerakni. 

...és bár sosem volt rám jellemző a tükör előtti gyönyörködés magamban, de konkrétan a mellemre ránézni se bírok. Hálás köszönetem a magyar egészségügynek ezért az okádékért itt rajtam, amit sikerült elkövetni feltárás néven, és ha mégis megdögleszt egy tumor,  csak úgy mondom leszarom a poklot, és mennyországot, itt maradok és kísérteni fogom az összes dokit addig még diliházba nem csukják őket... Csak úgy mondom.