Nyaraltunk
Hétfőn nagy izgalommal vettük nyakunkba a bőröndöket, a várost, és meg sem álltunk a vasútállomásig. Jól időzítettünk, a járgányra nem kellett sokat várni. Kényelmesen elhelyezkedtünk, kezembe fogtam Jozef Karika - Félelem c. könyvét. Ez egy misztikus thriller, gondoltam kellően izgalmas lesz, utazásra, nyaralásra éppen pont nekem való. Nem utolsó sorban volt szerencsém eme szlovák író első könyvéhez, aminek címe: Hasadék - és nagyon tetszett. Még akkor vettem meg a két soron következő regényét, de most alakult úgy hogy időm, de leginkább kedvem legyen olvasni. Egészen odáig kellemes volt az olvasásos utazás, amíg egy nő megérkezett a fiával, és szerencsémre éppen a közelünkben találtak helyet. Elkezdődött a folyamatos csacsogás arról, hogy biztos jó vonatra szálltak-e, biztos hogy arra megy-e, és egy sorozatos aggódó kérdéshalom, amit Jani unt meg elsőnek, avagy mert ő beszélgetősebb mint én, megnyugtatta a nőt, igen, ez az a vonat, jó fele megyünk. Ekkor jött a kalauz, akit már azokkal a kérdésekkel fárasztott, hogy biztonságos-e a vonat, és különben is milyen vonat ez, hogy elől is meg hátul van mozdony, akkor most honnan irányítják, vagy egyáltalán hogy tud úgy menni, hogy két hosszú mozdony van összekötve, és miért nincs csak kocsi kettő között.... és jött az a pillanat amikor úgy éreztem hozzá baszom a könyvem. Ki nem szarja le hány eleje meg vége van a rohadt vonatnak, jófelé megyünk, a többi meg marhára levanszarva! 7 éves gyerekem is velünk volt, aki csendben ülte végig az utazást, de egy meglett felnőtt ember, aki valahogy túlélt addig, gyereket is szült, marha nagy kérés lenne ha nincs ésszerű kérdése inkább ne dumáljon??!
Celldömölkön jött ám a nagy értetlenségcunami... Győrből Celldömölkig megy a vonat, ott történik az igazi huncutság, hogy a vonat olybá tűnik visszafelé indul, de nem, Tapolcának veszi az irányt. Na de szuper, hogy annyi eleje, meg vége van a vonatnak!! Egyszer egyik irányba tud menni, aztán a másikba :) Magic!!!! :) Igen ám, de kedvenc utastársam, teljes izgalomba jött, és ÚRISTEN MEGYÜNK VISSZA!! Udvariasan és értelmesen igyekeztem elmondani neki, hogy is van ez, még a kezemmel is térképet rajzoltam a levegőbe, hogy helyre tegyem mi merre, van és miért így megyünk, és csak úgy büszke voltam magamra hogy szóba álltam vele, de aztán feladtam. Teljes homályben lévő tekintet nézet rám, és nekem ahhoz nincs türelmem, hogy elmondjam még egyszer. Jani is próbálkozott vele, de aztán rám mosolygott és legyintett, hogy mindegy. Engedjük el. Nem sikerült megértetni. De lehetett fokozni, mert ekkor jött hogy telefonon is lehet követni a vonatot, de milyen applikáció kell hozzá....
Tapolcán nem egyszerűen leszálltunk a vonatról, hanem menekültünk róla! Átszálltunk a Kék Hullámra, ami Balatonfüredig vitt minket. Füredre érkezve úgy éreztük hazaértünk :) Jött egy jó hosszú séta, nézelődés, majd megérkezés nagyjából a címre. Nagyjából... Valahogy a nekünk megadott cím, az Istenért sem akart előkerülni! Bőrönddel, gyerekkel a melegben menjünk erre, aztán arra, de nincs meg a cím, a szállás. Ekkor kezdett elkapni a pánik, és jutott eszembe a kolleginám sztorija hogy neki már volt csalódása a szállásfoglalós oldallal, amit mi is igénybe vettünk. Fejemben a rémtörténettel kértem Janit, hogy maradjanak ott a gyerekkel, a bőrönddel az adott ponton, és kerülök még egyet, megnézem újra. Közben itt-ott tudtam segítséget kérni ami az utca neveket illette, de ezzel sem jutottam előbbre. Visszamentem a családhoz, és próbáltam telefonon hívni a szálllásadót, de nem vette fel. Fokozódott a pánik, és már elkezdett "B" terv rajzolódni ki a fejemben, ahogy a gyerekemet néztem. Fáradt volt, megizzadt, arany gyermekem már marha sok kilométert beletett a lábaimba, amikor újra hívtam az adott számot, és hopp... egyszer csak megszólalt egy kedves női hang. De olyan igazán kedves, ami nem is tudom hogy meg mi, de pánikom alábbhagyott, és éreztem a nyugit.
Beszélgetésünkből hamar kiderült, hogy ő elküldte e-mailben a tudni valókat a szállásról, csakhogy nem jól írta az e-mail címemet, így nem kaptam meg az adatokat. Ezt azonnal pótolta, és telefonon is elmondta merre kell mennünk. Kiderült, hogy éppen jó helyen állunk, csak az épület másik oldalán van a bejárat. Ahogy az ajtóhoz léptünk megláttuk hogy egy A4-es méretű papírra apró betűkkel írták ki az utca nevet házszámmal, amit mi messziről nem láttunk, pedig elsétáltunk arra vagy kétszer!! Ekkor kaptuk a következő utasítást, amit már a szerencsésen megkapott e-mailből néztünk meg, hogy egy számzáras postaládát kell keresünk abban lesz a kulcs. Úgy éreztük magunkat mint egy szbadulószobás játékban. Keresgéltünk akkor már hárman, mondom nem hiszem el hogy nem látunk meg egy postaládát, amin egy arany színnel festett nagy E betű is van. Kiléptem az épületből néztem bele a semmibe, nem is tudom miért, mikor visszafordultam, láttam meg három apró dobozt. Olyan 10×7 centis dobozkát a falon, amin nagyon halvány arany színnel írt nagy E betű csillant meg a napsugárnak köszönhetően. Vagy valami égi sugár éppen akkor csillantotta meg, hogy vegyem észre! Azonnal szóltam a fiúknak, hogy megvan, mert ők a lépcsőházon belül keresgették a postaládát. Eme doboz eleje nyitható volt, ott egy olyan volt mint a biciklizár számzára, amin a megadott kódott beállítottam, újabb retesz nyílt, és lám kezünkben volt a kulcs! Felballagtunk a második emeletre, és végre bejutottunk a szállásra!
Kalandos szálláskeresés szerencsés véget ért. Az apartman kellemes volt. Pillanatok alatt rendeztük át, mert a heverőt a franciaágy mellé toltuk. A mi gyerekünk nem hajlandó külön aludni, így csináltunk egy nagy ágyat, amin aztán kényelmesen elfértünk. Naná, hogy nem volt kecmec, hiába fáradtunk el a sok mindent is megkerülős cipekedős sétába, azonnal indulni kellett a strandra. Tavaly és tavalyelőtt is ezen környéken béreltünk szállást, szóval az út a strandig teljesen ismerős volt. Idén kb. 200 méterrel voltunk messzebb a strandtól mint az előző években. Ezért is tudtuk nagyjából hol kell keresni a szállást, csak nem akadtunk a nyomára.
Az ismerős strand, az ismerős illat, az ismerős fűzfa ami alá minden évben lepakolunk. Tényleg szinte hazajárunk. A vízállás alacsonyabb volt mint tavaly ilyenkor, látható volt a száraz időszak eredménye. Hőmérséklete elfogadható volt. Viszont a szél... nahh az hideg volt. Így aztán hiába a kellemes víz, amikor az ember kiment a vízből, úgy érezte azonnal megfagy! Kivéve Dani, ő még így is nagyon élvezte a pancsolást. Sokkal bátrabb volt a vízben. tavaly hallani sem akart arról hogy nincs úszógumi, most nem hiányolta. ugrabugrált, sikongatott, láthatóan boldogan vette bele magát a vízbe, mindenféle szél ellenére is.
Aztán megéhezett, de annyira fázott a törölköző kupacban, hogy ő nem akart megindulni a büfék felé enni. Melegedni akart. Jani ment el kaját venni, naná hogy hekket, hiszen tavaly is három napig Dani semmi mást nem akart enni, csak hekket krumplival. Ahogy Jani a büféhez ért megismerte a csávó, és mondta egyből, hogy hekket igaz?? Hogy most tényleg megismerte, vagy összekeverte valakivel és csak ráhibázott nem tudom, de jót mosolyogtunk rajta.
Kedden az időjárás borús, és hűvös volt, abszolút nem strandolós idő. Nem keseredtünk el azt találtuk ki hogy kirándulós napot tartunk. Tihany volt a terv. Szállásról a buszpályaudvarra indultunk. Komppal semmi esetre sem akartunk menni, igaz azt sem tudom közlekedte-e a nagy szél miatt, meg sem néztük, mert ha mentek se ültem volna fel egyikre sem. Buszt választottuk. Úgy terveztük busszal olyan fél óra lesz az út Tihanyba, és olcsóbb is volt, mert oda-vissza mindössze 1800ft volt a jegy. Két felnőtt, a gyerek 14 év alatt ingyenes. Mert ez csak Győrben nincs így, egyébként mindenhol ingyen utazott Dani.
Már a pályaudvaron sokan szálltunk fel. A fél órás út alatt komolyan mondom csurig volt a busz emberrel. Kissé zavart az a nagy tömeg, de úgy gondolom, nem csak engem. Azoknak volt a legrosszabb, akiknek sem ülőhely, de még kapaszkodási lehetőség sem nagyon adódott. Arra gondolni sm mertem, hogy mindenki Tihanyba készül. Csak reméltem, hogy előbb szállnak le,-de nem. Leszálló nem volt, csak fel, és fel...
A cél előtt néhány megállónál már meg sem állt a busz, felesleges volt, felférni már senki nem fért. Tihany olyan volt mint egy nyitott tetejű Plaza szép kilátással, már ha kiláttál. EMBERTÖMEG! Úgy éreztem az összes ember Tihanyban van. Szinte vártam, hogy velem szembe jön a család, a rokonok, a barátok, és az összes ismerősöm a Facebookról, sőt még azok is akiknél tiltva vagyok! Nem volt értelme fotózni, mert a gyerekem mellett még 200 másik is a fotón lett volna. Dani megérezte a kürtöskalács illatát szeretett volna enni, de nem, 2800ft nekem sok érte. Ja és nem fél méteres, csak kalácska, csak egy néhány centis feltekert édes kelt tészta... Fagyit azt kapott. És Janit rábeszéltem a híres-hírhedt levendula fagyira. Mindig Kata fog eszembe jutni róla, meg a lóhugy, meg az ahogy mondta hogy a kutyák lepisálták ám a levendulát abból készült :)
Kata másért is eszembe jutott még Tihanyban voltam. Most nem volt a szép apátság körbe állványozva, szép képek készülhettek volna, de annyi ember között Kata... nem is tudom... Szerintem a mélybe vetette volna magát. Nem volt egy szabad méter sem. Sosem láttam ennyi embert egy kupacon. Sétáltunk amerre lehetett, bár minden még a legkisebb zugok is emberrel voltak tele. Egyszerűen előbb feladtuk mint terveztük. Nekünk már idegesítő volt hogy nincs nyugodt egy méter ahol mi lehetünk, ahol levegőt vehetek, ahol csak én iszom a palackomból, vagy attól féljek hogy a gyerekem keze helyett valaki más gyerekét fogom meg.
Visszaindultunk a buszra, ahol volt egy kis gyomorideg bennünk, hogy milyen lesz a visszaút. Gyorsan tervet szőttünk, hogy nem megyünk egészen a pályaudvarig, mert felesleges, és az idegrendszerem sem bírná, meg a tömeg, és hozzámérnek, és belelihegnek a nyakamba, és áhhh.... A Tagore-sétányig mentünk a hering járattal. Szerencsére Daninak találtam ülőhelyet buszon, így biztonságban tudtam. Mellette álltunk, és a tömeg meg az újra és újra felszálló sokadalaom ellenére sem voltam hajlandő a gyerekem mellől ellépni. Így történt hogy mellénk került a nagy tömegben egy háromgyerekes család. Mind a három gyerek hisztizett, mert egymást piszkálták, és nagyon csúnya szavakat kezdtek el mondogatni. Anyu már full ideg volt, de egyszer szólt rájuk, aztán hagyta a fenébe, aput meg nem zavarta hogy kapaszkodni sem tud, a legfontosabb az volt hova tegye a napszemüvegét, és hogy sportot kell nézni telefonon, mert éppen a marha nagy kedvence úszik vagy mit csinál éppen...
Őrületjáratról hatalmas megkönnyebbülés volt leszállni. Tagorén szinte fellélegeztünk. Lényegesen kevesebben voltunk. Ebédelni a Dock Bistroba mentünk. Tavaly is ettünk ott, és jó volt a kaja. Dani rántotthúst kívánt krumplival. Elképesztő adagot kapott. Amikor a pincér letette elé a fa tálon tálat ételt Daniból kiszaladt egy "Aztaaa", ami tetszett a srácnak és mondta csomagolnak is el kaját, ha nem fogyna el. Dani meg azóta is emlegeti: "Milyen rendes volt a csávesz!" De honnan szedte ezt a csávesz kifejezést ?! :) Késő délutánig sétáltunk, jól elfáradtunk.
Szerdára visszatért a jó idő, ezért aztán a strandoláson kívül semmi mást nem terveztünk. Kimerültünk, megpirultunk, és ott olvastam ki a magammal vitt Jozef Karika könyvet. Félelem. Ez a címe. Húzott-nyúzott a történet, aztán hopp egyszer csak vége lett. Mondanám hogy fordulatos, de annyira nem is értettem. Vissza is lapoztam néhány oldalt, hogy mi van?? Újra olvastam, de nem hagytam ki semmit, azt olvastam amire emlékeztem, és ott álltam tele kérdésekkel, hogy ezt most miért így kellett befejezni?? Hazaérve első dolgom volt utána keresni, vélemények olvasni, hogy most csak én vagyok ilyen "izé", és csak nekem nem tetszik a befejezés, de aztán találtam olyan kritikát, ami éppen ezt fejtegette, hogy a vége olyan nem igazi...
Na mindegy. Azért nem adom fel és a harmadik könyvét is elolvasom, hátha csak tényleg én nem tudtam értékelni ezt a kötetet.
Csütörtökön jött ki rajtunk minden fáradtság. Reggel boltba mentünk. Ahogy az Aldi felé ballagtunk, éppen egy előttünk elrobogó vonatra figyeltem fel. Aztán a táblára vetődött a pillantásom Balatonarács. Kérdeztem is Janitól hogy itt lehet állomás is szerinte, vagy csak átrobognak a vonatok?? Bolt előtt oda mentünk megnézni. Volt egy kisebb állomás, meg is néztük az induló vonatokat. Na akkor jött a terv hogy innen is haza tudunk menni. Illetve elsőre Budapestre a délibe. Sokkal közelebb van ez a kisebb állomás, mint a Balatonfüredi. Felesleges majd egy órát a nehéz cuccokkal sétálni, a Balatonarácsi állomás alig 10 percnyi séta. Hurrá!! Teljesen feldobott minket ez az új információ. Eddig sosem figyeltem fel az ott közlekedő vonatokra, meg sem fordult a fejünkben hogy állomás is lehet ott.
Csütörtökön már elkezdtem a bőröndökbe összepakolni. Nagyon szeles volt az idő, nem akartunk strandolni, előtte is alig tudtuk Danit kicsalni a vízből, és féltettük a hidegtől. A hűvös széltől. A legfőbb csütörtöki programunk a szokásos utolsó estés csavargás volt. Késő délután már tűkön ültünk, hogy induljunk, de a sötétedést meg akartuk várni. Érdemes volt. A színes, vagy egyszínű fényfűzérek nagyon hangulatosan voltak. A Tagore-sétányról is érdemes volt a kikötőbe sétálni mert a felújított oda vezető út szintén hangulatos volt. A sétálóúton végig a beépített lámpák, a kialakított magaságyásba ültetett facsemeték szívemnek kedves volt. Más mint tavaly, de szebb. A kikötőben leültünk egy padra, elbúcsúztunk a Balatontól, Dani elmorzsolt néhány könnycseppet, és azt kérte jövőre 30 napra menjünk. Mondtam neki annyi szabit nem merek kérni :) Annak is örültem, hogy idén én is ott lehettem velük. Munkahely váltás miatt volt olyan pillanat amikor azt mondtam, ők mennek, én nem de jól van ez így is. Szóval csütörtök este búcsút venni a Balatontól sokkal jobb volt hármasban!
Nekem még mindig ez a Riviéra. Nem kell jobb, szebb, más. Balatonfüred... nekünk a legjobb!
Amire a sok séta és csavargás alatt felfigyeltünk az a galambok elszaporodása. Vagy a galambszar elszaporodása. A Tagorén ennyi madárfost sosem láttam még. A pad, a sétány... Volt némi félsz bennem, hogy itt van annyi ember ne minket fosson már le egy... Szerencsére nem csak nekünk tűnt ez fel, és éppen láttuk amikor az egyik fára egy zöld dobozt szereltek fel, a mi valami vadmadár hangot adott ki, elég sűrűn. Valami karvaly, vagy mittudomén milyen madár, de határozottan nem galambhangot. Gondoljuk, hogy így próbálják elhessegetni a főfosó galambokat. Amit jó ötletnek tartok, mert így olyan csúf volt....
Hazafelé az újonnan felfedezett Balatonarácsi állomásról indultunk Budapestre a Déli pályaudvarra. Valami retro járattal mentünk, ahol az ablaknyitás volt a klíma, és így volt kibírható az út. A vonat szintén zsúfolásig megtelt, nem is értettük, hogy miért nem indulhat több kocsival?? A déliben olyan 40 percünk volt átszállni a győri vonatra. Másfél órás út elhúzódott két órásra, mert minden pusztán megálltunk elengedni másik vonatot, vagy ki sem indult egy-egy állomásról időben, hogy valakit elengedjünk. Így sikerült a hazaút nyögvenyelősen.
...és hát mindenhol jó, de a legjobb otthon :)
