Az elmúlt napokban tervezgettük mi legyen ezen a nem dolgozós államalapítós ünnepen. Volt "menjünk valahova", és "maradjunk itthon, majd kitalálunk valamit" ötlet, végül az volt biztos, hogy eljött ez a nap. Reggel felébredtünk, összenéztünk Janival, és "Ahham, menjünk el Tatára!"
Szívemnek kedves, hogy sikerült megfertőzni a kis családomat Tata szeretetével.
A vasútállomást busszal közelítettük meg. Jegyet vettünk, majd rövid várakozás után megérkezett a vonat. Sokan voltak, többen álltunk a megérkező vonat előtt felszállásra várva, de az Istenért sem nyílt az ajtó. Már indulni kellett volna a vonatnak, mire működésbe jöttek az ajtók, felszállhattunk. Mindenhonnan hallatszott az emberek morgása, zúgolódása, és Zsüsztin azt is leszarta hol az apja... Mikor helyet találtunk a vonaton, és az indulásra vártunk engem marhára nem érdekelt hány perces késéssel indulunk, működik-e a wc, vagy hol van Zsüsztin apja, (meg Zsüsztin sem érdekelt, csak zengett tőlük a vonat) egyszerűen csak ki akartam agyban kapcsolni mindent. Tatára indultunk a szerelemkisvárosomba, és marhára nem hagytam hogy ebbe gondolatba bárki vagy bármi belerondítson!
Tatára megérkezve minden jobb, szebb, a nap ragyogóbban süt, a szél kellemesebben fúj, a szívemben több a szeretet, és boldogság, a kedvem rendíthetetlen, Tata iránt amit érzek felbecsülehetetlen.
Vasútállomásról természetesen egyből a Várhoz, és környékére sétáltunk. Legutolsó Tatai kirándulásunkkor rengeteg ember volt, akkor nagyon fellendült turistaparadicsommá avanzsálódott város képét mutatta. Ma nem. Ma minden egyes embernek hálás voltam, aki nem szállt le a vonatról Tatán, és nem állt meg Budapest felé haladva szeretett kisvárosomban. Ma Tata azt arcát mutatta, amiért annyira de annyira megszerettem. Embermentes, tavak, napsütés, szél, friss levegő, napfény csillogó ragyogása a víz felszínén, csend, és még autó sem zúgott el annyi. Éppen az a kisváros volt, amiért úgy odáig vagyok. A vár még mindig szép, akárhonnan nézem, és akárhány alkalommal. Ásatások nyomait láttuk itt-ott, táblákat arról, hogy munka folyik, óvatosan arra.
Újdonságot a megnyitott börtönrész adott. Azt tudtam, hogy melyik volt a vár börtön része, de sosem láttam nyitva a kapuit. Amikor ezt észrevettem, azonnal arra indultam. Időszakos kiállításnak adott helyett az ódon helyiség, bár ha be/lecsuktak volna se nagyon zavart volna, sőt, ha lett volna valaki aki óvadékot fizetett volna a szabadulásomért - azonnal visszautasítom, és elfogadom a Tatai életfogytiglant 😁
A főút felé sétáltunk vissza, ahol ismerünk, egy éttermet, és nyitva is volt, és szabad asztal is volt, és éhesek is voltunk, és ettünk is. Ezután az Angol-park felé indultunk, hogy lesétáljuk az ebédet. A kihagyhatatlan Templomrom, a török mecset, a Cseke-tó lenyűgöző szépsége, a horgászok sokasága, az erdő csendje, a fák szépsége, árnyéka, a 250 éves "lebegő platán" látványa felülmúlhatatlan, megunhatatlan. Nekem. Nekünk. Körbe sétáltuk a Cseke-tavat, megcsodáltunk mindent, magunkba szívtuk Tata minden gyönyörűségét.
Újra és újra beleszeretek💖
Egy utolsó citromos fagyi, majd visszasétáltunk az állomásra, ahonnan 10 perces késéssel érkező vonattal hazarobogjunk. Szuper kis nap volt annak ellenére, hogy semmit nem terveztünk előre. Csak úgy jött magától minden. Dani is itta magába Tata látványát, folyamatosan mutogatta merre akar még menni. Nem kevés kilométert tett a lábaiba, nagyon szerette ezt a napot. Én meg azt hogy Ők vannak velem💕
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése