Ciciügy - 3. rész

Régen írtam. Még júniusban. Többször ültem le pötyögni, de valahogy annyira félben volt minden, annyira nem volt egyben ez a történet, hogy alig belekezdtem a mesélésbe, fel is adtam. Nem volt kedvem arról írni, hogy ezt sem tudom, meg azt sem tudom. 

Ha jobban belegondolok most sem vagyok sokkal előbbre, de kerekedett a történet, és így már mesélek róla. 

Júniusban arról írtam, hogy túlestem egy marhára kellemetlen vizsgálat sorozaton, és az eredményekre kellett várnom. Ez a mintavétel június 6.-án történt. Egy-két nappal később ennek köszönhetően borzasztóan begyulladt a mellem. A mintáim egyébként mind ugyan azt az eredményt hozták, mint előtte: Nincs benne tumor, viszont nem bakteriális a fertőzés, szóval hiábavaló lenne az antibiotikum. Ilyenkor kellene megnyugodni, de amikor fáj, és semmivel nem jutok előre, nincs minek örülni se. 

Következtek az újabb leszívós, kinyomós, jegelős, gyógyszeres kezelgetések, amitől, kicsit jobb lett, még dolgozni is vissza tudtam menni. Nem azért mintha annyira negatív ember lennék, de nem voltam lelkes, mert tudtam, hogy az én mellem olyan mint egy időzített bomba. Ketyeg-ketyeg, aztán (be)durran.  

Így is lett. Július közepe táján kezdődött megint. Újra begyulladt, feldagad, szinte eldeformálódott, lázas voltam, gyenge. Visszamentem a sebészetre úgy, hogy tudtam nincs az az orvos, aki addig foglalkozott velem, szabadságolta magát egy hónapra. A szokásos kört futottam azzal a másik dokival is aki fogadott, amit addig szoktam. Felhívta az UH-t, hogy tudnának-e fogadni, megnézni, mert csúnya meggint. Fogadtak, másnap reggel nyolckor. Ez július 18-án volt. Sose találnátok ki, de megint megkérdezték beleegyezek-e mintavételbe. Bele. Mi mást tehetnék. Ha azt mondom felesleges, akkor ki vagyok én hogy csak úgy megszakértsem? Kérdezték udvariasságból, hogy adjanak-e érzéstelenítőt, de mindketten tudtuk felesleges, mert olyan szintű gyulladásban volt a mellem, hogy semmit se ért volna a zsibbasztó. Azon fájdalom mellett, amit éreztem a szúrások, a cicimben matatás tűvel már elenyésző volt. De nem keménykedek, elmorzsoltam néhány könnycseppet. Talán már a lelki sérülés miatt, nem is a fájdalom érzete hozta ki a könnyet. 

Aznap már haza se jöhettem. Megint feltettük a már lejátszott lemezt. Megműtenek...

Kérdeztem a dokitól, és vajon mire megyek egy újabb feltárással, miért nem veszik le a mellem? A válasz egyszerű volt: Ez csak egy tályog, ezért nem vesznek le mellet, és különben is volt akinek 14-szer vágták fel a mellét mire jó lett... 

Kötve hiszem. Második műtét után már kisebb a mellem mint a másik. Szóval ha kilogikázok még 12 vágást, akkor nem kell már levenni, mert semmi sem marad belőle, csak hát ember legyen a talpán aki azt kibírja! Ja és ez csak egy vágással számolva, nekem kettő újat sikerült begyűjtenem. Az első műtétnél még kisebb vágások, most két nagyobbat... Bár most jut eszembe lehet akkor nekem 7 műtét is elég lesz?? Akkor már csak öt van hátra! Hmm....

Vicceskedek, bár egyáltalán nem vicces a helyzet. 

A műtét majdnem úgy zajlott, mint az áprilisi műtétem. Majdnem. Felvettek az osztályra, viszonylag gyorsan mentek a dolgok. Elsőre EKG volt, vérvétel megvolt még a sebészeten, szóval arra már csak várni kellett, aztán egyszer csak szóltak, hogy menjek le mellkas röntgenre, majd keressem meg az altató orvost beszéljek vele. Elindultam a megadott koordinátákat követve, de még az osztály ajtajáig sem értem amikor szóltak, hogy sztornó, menjek pisilni, feküdjek le, és majd mennek értem, visznek a műtőbe. Kicsit átbaszott óvodásnak éreztem magam, fogtam is a vécé kilincset, nehogy má' jöjjenek megnézni rendesen pisilek-e... Feküdtem, és vártam, mert jó vagyok. Aztán egyszer csak jött egy 40 kilós kiscsaj, hogy visz a műtőbe... Mondom magamba arany anyámmal jól kibasztak, vagy nagyon utálják, mert velem együtt tolni az ágyat öcsém... reméltem nem időre megyünk... Gondoltam meglátjuk mi lesz, max helyet cserélünk, ő lefekszik, mondja merre menjünk, én meg tolom... Valahogy megoldjuk, fogjunk már össze mi nyomorékok. De a csaj tejet iszik minden nap gondolom, mert erő-izom volt, és annyit kóválygott velem a folyosón, annyit mentünk, hogy bennem volt megkérdezem hogy a plázába műtenek meg vagy eltévedtünk, vagy mi van, meddig megyünk még? Végül beértünk az előkészítőbe, és tök profin beparkolt velem. Éppen azt láttam, hogy egy férfi megemeli a nénit, akinek premier plánba láttam az alsó részeit, amikor átemelték a műtőágyra. Na mondom neeeeem, ebbe nem megyek bele. Engem csupasz seggel senki nem emelget sehova az hótziher! Szerencsére a hozzám beosztott férfi megkérdezte át tudok-e feküdni a műtőágyra. Már ugrottam, is és rántottam magamra a kék lepelt. Ott helyben faggatott ki az altató orvos. Majd ötször szúrták meg a kezem különböző pontjain, mire sikerült vénát találni, és nem elbökni... Nagyon jól kezdődött... Mikor sikerült a vénába fecskendezni az altató szert, azt mondta a doki ne küzdjek ellene, gondoljak valami szépre, és aludjak... Az megvan hogy egy néni popót láttam utoljára? 

Az ébresztésnél hallottam a nevem, kérdezték fent vagyok-e már. Akartam mondani, hogy igen, hallom nekem beszélnek, de írtóra fájt a szám. Így csak alighangon ezt mondtam, "Fáj a szám!" Néz rám a legártatlanabb tekintettel az altató orvos, és mondja a szájával semmit nem csináltunk. De fáj a szám, és nem tágítottam, elmondtam még kétszer. Pont leszarta mindenki. Nem a számat, hanem amit motyogtam! Vigyorogjatok csak ;) Fel volt dagadva, zsibbadt... Balhoroggal ébresztenek??  

20-án szabadultam a kórházból. Itthon csak ültem a kanapén, majd olvasgatni kezdtük Janival a zárójelentést, hogy mikor kell kötözésre menni. Azt írták 19-én....

Mondom azért sok mindent tudok, de visszafelé menni az időben na azt nem. Telefon, kacarászás mert hú de vicces, majd közölték 28-án menjek kötözésre! Tehát hazaküldtek Isten hírével, lásd el magad, szakértsd meg hogy műtét után mi a nagy helyzet, oszt majd gyere azért rádnézünk, egy laza 8 nap után! 

Nem sokáig voltam felügyelet nélkül. Csütörtökön engedtek ki, pénteken már lázasodni kezdtem, szombat éjjel már a sürgősségire kísért Jani, éjjel... Az ott ügyelő dokinak egyik dologtól a másikig esett le az álla. Péel, hogy nem kaptam otthonra antibiotikumot, és az se tetszett neki, hogy nem hívtak vissza kötözésre, csak nyolc nappal későbbre... Kórházba nem fogtak bent, de ő írt fel csodaantibiotikumot, és onnantól kezdve kettő naponta mentem kötözésre. 

Műtét után alig egy héttel, nagyon megkínoztak. Kiderült, hogy feltárás ide vagy oda, tele van gennyel a mellem, amit brutális módon nyomkodtak ki. Konkrétan visszafogott üvöltéssel sírtam a művelet alatt, és mire hazaértem ájulás kerülgetett. Sírtam. Nem mintha bármin segítene, vagy megoldana de olyan érzés volt mintha farkasok marcangolták volna a cicim. (Bár még soha nem marcangolták a cicim farkasok, de tuti ilyen érzés lehet) 

Másnap vissza kellett mennem kötözésre. Ott találkoztam egy olyan orvossal, akit addig még nem láttam, de nagyon elégedett voltam vele. Még két másik alkalommal is éppen hozzá kerültem. Az utolsó múlthéten pénteken volt. Ő végre kimondta a szavakat, amiket kántálok már lassan fél éve... Azt mondta elég, ennek véget kell vetni. Tudja hogy eredményem szerint nincs benne tumor, de a cicim pont úgy viselkedik, mint amit egy agresszív tumorfajta okoz, és ez gyorsan terjedő dolog, veszélyben a vesém, májam, és úgy mindenem bent. Hétfőre visszarendelt, hogy beszélni akar egy másik mellszakértő dokival, hogy egy nagy műtéttel, leveszik a mellem... Végre!- gondoltam magamban! Végre, vége lehet az örökös fájdalomnak...

A hétvégém gyomoridegben telt, gondolataim ezerfelé, éjjelente nem aludtam, ha igen azt álmodtam túl vagyok a műtéten... Hétfőn viszonylag nyugodt voltam, amikor elindultam a sebészetre, Jani kisért, hogy ott legyen ha elmondják mi hogyan lesz. 

Erre akkora pofont kaptam, hogy beleszédültem... Nem szó szerint... 

A doki aki végre elhintette velem, hogy vége lehet, sehol nem volt, az meg pláne akivel beszélni akart, mert az szabadságolta magát. Ahhoz kerültem, aki eleinte foglalkozott velem. Ő meg csak kikapkodta a sebemből a gumicsíkokat azzal, hogy örökké nem lehetnek nyitva a sebek, most már forrjon össze, aztán meglátjuk mi lesz. Olyan szinten ledöbbentem, hogy szóhoz se jutottam... 

Hát nem látja, hogy genny jön belőle??? Forrjon össze??? Csak akkor foglalkoznak vele újra, ha tényleg fél lábbal a koporsóban leszek??? Muszáj félig megdögleni, nem lehetne előtte, nem lehetne megelőzni??? Ez komolyan így működik??? 

Szóval ezért írok most. Nem tudom a gondolataimat összerakni. 

...és bár sosem volt rám jellemző a tükör előtti gyönyörködés magamban, de konkrétan a mellemre ránézni se bírok. Hálás köszönetem a magyar egészségügynek ezért az okádékért itt rajtam, amit sikerült elkövetni feltárás néven, és ha mégis megdögleszt egy tumor,  csak úgy mondom leszarom a poklot, és mennyországot, itt maradok és kísérteni fogom az összes dokit addig még diliházba nem csukják őket... Csak úgy mondom.