A poszt azért jön létre, mert egyrészt megírom, másrészt ha csak egy embernek nem kell ezt az utat bejárni, akkor már megérte ide ülni. Tanulság, és valóság. Valahogy így gondolom ezt.
Ha meg arra gondolok, hogy a régi tollkóros blogom egyetlen posztja se szólt a cicimről, akkor már érdemes elkezdeni pötyögni :D az olvasómnak meg olvasni.
Igen, ciciposzt lesz, de nem olyan...
Az első gondom a cicimmel tinédzser koromban volt, amikor kinőttek. 'Édesistenemazégben, de utáltam már akkor is. Így elvenni az ember gyerekkorát....
A második problémám akkor volt vele, amikor Dani született, és nekem olyan selejtes cicim van, hogy még szoptatni se tudtam a kisbabámat. Irigyeltem is ezt másoktól. Fejtem neki addig az anyatejet amíg csak lehetett.
Harmadik problémám tavaly szeptemberben kezdődött amikor fogta magát a cicim, és begyulladt, de csak simán nem lehetett, rögtön tályog is kellett hozzá. Akkor volt az első feltárás, bár kaptam helyi érzéstelenítést, a művelet túlnyomó részét éreztem. Talán csak azért nem ájultam össze a beavatkozás után, mert egy stramm csaj vagyok, meg milyen lett volna már az utcán fetrengeni. Egyébként jó egy hónap kellett hozzá hogy kitisztuljon, és rendben legyen. Már csak egy sebhely emlékeztet az egészre, amire a kisfiam azt kérdezte "Anya, mi az a lila csík a ciciden?" Anya a trendi színű csíkjától menő :)
Az a dolog se volt egyszerű, de végig csináltam, gondoltam felejtős lesz. Egészen február közepéig el is felejtettem. Azért csak addig mert begyulladt a másik cicim... Danit idézve "Anya, még jó hogy csak kettő cicid van". És valóban. Ha valamikor, most aztán tényleg örülök, hogy csak kettővel kell kínlódnom, nem egy egész sorozattal.
Februárban újra dokihoz, ugyan oda. Jött a legbutább kérdés (amit amúgy még páran feltettek, és nem tudok senkinek válaszolni rá) "Miért?" De most tényleg! Ha tudnám, hogy miért gyullad be a csecsem, akkor nem tennék ellene, hogy többször ne forduljon elő?? Olyan fizimiskám van, amire az van írva szeretek szenvedni, vagy mi a túró? Miért... Istenem... Komolyan... MERT! Selejtes vagy mittudomén. Begyulladt aztán ennyi. Fáj. Pont. Kapok segítséget, vagy oldjam meg egyedül?!
Óriási segítséget kaptam.... Átküldtek ultrahangra. Ott a doki az említett módon megvizsgált. Tuszigálta jobbról-ballról, majd hónaljba is, trutymult össze mindenemet, majd kedvesen mosolyogva elmondta, hogy ödéma van a cicimben, nem fogják felnyitni, antibiotikum, és minden ragyogóan szuper lesz.
Elhittem, mert elhitették velem.
Az antibiotikumos kúra tessék-lássék módjára hatott is, bár az a keményebb akármicsoda nem múlt el teljes mértékben amit éreztem benne. Kisebb lett, egészen kicsi. Ez idő alatt kaptam időpontot mammográfiára. Majd május végén lesz ez. Sosem voltam még, így sejthető, hogy nagyon vágyom, és várom hogy maradék roggyant cicimből A4-es lapot préseljenek. Ha addig minden gyulladás, meg mittudomén mi elmúlik belőle, majd a présgép újra okoz valami gebaszt... Úgy szép az élet ha zajlik. Szóval, az említett gyógyszeres kúra után alig telt el ez a másfél hónap, és egyik napról a másikra újra begyulladt a cicim. Sokkal durvábban mint eddig bármikor. Hívtam a háziorvost, kaptam antibiotikumot, jegeltem- ami mindközül a legjobb érzés volt rá, de semmi. Semmivel sem lett jobb. Iszonyatos fájdalommal járt ez az egész. Arról nem beszélve, hogy ettől a gyulladástól, amilyen tömör volt, olyan súlyú lett. Cipeltem azt a fájdalmas akármit magamon.
Tudtam, hogy újra a sebészeten kötök ki.
Kedden kellett mennem. Több órás várakozás után nagy nehezen sorra kerültem. Doki ledöbbent. Rögtön át is ment a szomszédos vizsgálóba az ottlévő dokihoz, ahol meghallottam, hogy a dupla mell-levételről kér tanácsot, nézze meg ő is, hogy szerinte is?... Jött, megnézte, majd jóváhagyta hogy ultrahangon nézzék meg a többit az eredmény után majd megbeszélik.
Ezzel a tudattal ültem újra órákat az ultrahangnál várakozva. Mire végre sorra kerültem, a doki a szokásos módon megvizsgált, majd elindult kifele, ahonnan szólt, hogy várjak, csak egy kollégát hív, hogy nézze meg ő is. Szuper. Ekkor az a kolléga lépett be, aki nekem februárban mosolyogva mondta, hogy ödéma van a cicimben. Végig vizsgálta a cicimet, majd közölte, hogy tályog... jobbról is, ballról is nagy kiterjedésű, egybefolyó tályogrendszer...
Ennyit az ödémáról öcsém...
Már semmivel sem biztattak, csak visszaküldtek a sebészetre. Újabb két rohadt órát várakoztam, kezdtem a megőrülés határára lépni, amikor végre behívtak a vizsgálóba. Ott a doki a nővérnek szólt, hogy vegyen vért a műtéthez. Még a nővér ezzel ügyködött velem, körülöttem, kérdezi a doki mi volt az ultrahangon? Gondoltam magamba nagy hirtelen mi lett volna bakker, megvizsgáltak.... Most erre mit mondjak??? Annyit mondtam két orvos nézte meg, és semmi biztatót nem láttak. Erre mondja a doki, hogy a gépben nincs az eredményem, azért kérdezi.
???? Mi van???
Elmondta, hogy valószínű elfelejtették elmenteni, vagy átküldeni, vagy nem tudja, de menjek fel az ötödikre, jön utánam...
Elindultam a kért szintre, ahol fogalmam se volt mi vár rám, vagy mi van ott... Mint kiderült a sebészeti osztály. Kérdezik kedvesen a nővérpultnál, mit szeretnék, erre mondom, tök ostobán érezve magam, nem tudom. Annyit mondott az ambulancián a doki itt találkozunk, szóval, mondom a nővének, akkor gondolom itt találkozunk. Erre kérdezi, hogy felvegyen az osztályra? Mondom neki, bocsi fogalmam nincs semmiről. Nem tudom miért jöttem, fel, mit csinálnak vagy mi lesz...
A nővér pedig mosolyogva kérte, üljek le várni. Mondom az menni fog hiszen 9 óra óta semmi mást nem csinálok mint várok. (Ekkor délután három óra lehetett) Várakozás közben hallottam, hogy összefogtak a nővérek és telefonálgatásba kezdtek, hogy miért küldtek fel és a doki hol van?? Ekkor megérkezett az ottani doki (nem az akire vártam) és kérte menjek vele a vizsgálóba. Mentem. Kérdezte hogy vagyok. Mondom egész nap nem ettem, nem ittam, és szégyellem bevallani, de be vagyok rezelve, szóval, volt jobb napom már. Erre tök korrekt módon elmondta, hogy felvesznek az osztályra, és szerveződik a műtétem. A műtét a tályog miatt kell. Mutatta hogy csövet vezetnek majd be a cicimbe, amin keresztül tisztulni fog. Mivel nem tudja mikor kerül sor a műtétre, az éjszakát tuti bent kell töltenem, mert a beavatkozás altatásban fog történni. A szokásos beszélgetés követte ezt, kérdezte volt e nagyobb műtétem, voltam e altatva, és hogy hamarosan megkeres majd az altató orvos, mindenről tájékoztat majd.
Kilépve a vizsgálóból mosolygós nővér már kérte is menjek vele, megmutatja melyik lesz az én ágyam, hol mosdó, wc, a vészkijárat zárva szökés nincs :)
Mivel pont nem volt nálam hálóing így kaptam egyet, és pikk-pakk lefektettek... Majd közölték mivel műtétem lesz nem ehetek, ihatok.... Lázat mértek egyből, 37,5 - "Hááát"-mondta rá a mosolygós nővér, majd kiviharzott. Picit később, azután hogy szóltam a szerelmemnek ne várjanak így jártam, és persze próbáltunk szervezkedni, hogy akkor mit hogyan oldunk meg, jött a mosolygós nővér menjek vele csinálnak egy ekg-t. Mondom rendben, attól nem félek.
Vizsgálat után vissza az ágyba, próbáltam nem arra gondolni vagy éhen, vagy szomjan döglök.... Szerelmem is szervezkedett, és örök hála Vicának, hogy jött Dancimra vigyázni még a szerelmem hozott cuccokat nekem a kórházba. Ezután nekem ólomlábakon járt az idő. Izgultam, féltem, Danikán járt az eszem. Egyszer csak jött az altató orvos. Vele is kibeszéltük a részleteket, majd közölte hamarosan kapok egy kis nyugtatót azt mindenképp vegyem be, de csak annyi vízzel, amivel a gyógyszert le tudom nyelni. Gondoltam olyan szomjas vagyok megőrülök, erre csak elhúzzák előttem a mézesmadzagot??
Utólag visszagondolva a nyugibogyó nem volt rossz ötlet. Minden amitől féltem, izgultam, gyomoridegem lett, azt úgy elmulasztotta. Nem csak nyugis lettem, álmos is. 21:48 -kor ébresztett a beteghordó, hogy jött értem, megyünk a műtőbe. Kezembe adott egy flaskát, meg papírokat, és ágyastól eltolt, elindult velem. Nyugibogyó hatása alatt voltam, szóval nem, nem izgultam.
A műtőben mindenki nagyon kedvesen beszélt velem. Az ágyamból magam mentem át a műtéti ágyra, kezemet jobbra-balra szíjazták ki, és nem vagyok agyonra vallásos, de Jézus jutott eszembe, hogy Ő amikor utoljára felvette azt a pozíciót, nem járt valami jól... De a gondolat hamar elillant, mert folyton mondott valaki valamit. A beteghordó a lábamat kérte, és elmondta hogy ne haragudjak de egy nagyon hideg gumilapot fog a combomra erősíteni, erre megnyugtattam semmi baj, bírom a jégcsapos hideget, ahogy a kisfiam mondja. Majd az altató orvosok beszéltek hozzám. Egy kedves arcú nő, aki elmondta, hogy most egy tűt szúr a vénámba, azon kapom majd az altatót. Majd egy férfi hang szólt a fejem felett, arcot nem láttam, de egy maszkot tartott az arcom elé, hogy semmi baj az csak oxigén lélegezzek mélyeket, nyugodtan. Ekkor kérte a kedvesarcút hogy mehet az altató. Néhány pillanat múlva annyit mondtak mindketten "Jó éjszakát" Mire mondhattam volna, hogy ez az egész nem vicces, már aludtam is. Nem tudom meddig tartott, nem tudom hogy amikor a nevem hallottam hol voltam, műtőben vagy már az osztályon azt tudom, hogy amikor a nevem hallottam, fájdalmam volt, nem kicsi.
Kórházban töltött időm alatt nem panaszkodhatok a nővérekre, velem mindenki kedves volt, antibiotikumot vénásan kaptam, sosem fájt amikor adták be. A kórteremben is mindenkit megkedveltem. Ma is sokat gondolok rájuk, hogy vajon az ő sorsuk hogy alakul a jövőben!
A kórházi menü... amikor műtét után teljesen észhez tértem, első kérdésem az volt ihatok e végre. Ihattam! Műtét utáni reggelen, 24 órás ivás-evés nélküli reggelen, kaptam két szelet de valami nyomorúságos kenyeret, meg egy kis sajtot. Olyan éhes voltam, arra gondoltam, rosebbe azzal milyen csomagolással együtt eszem meg :)
A többi reggelim meg vacsorám a napokban sem volt agyonra gondolva, parizer volt zsemlével, vagy félszáraz kenyérrel, bár egyiknél kaptam egy natúr ivójoghurtot szóval odatették a luxust öcsém!
Nyilván hazajönni volt a legjobb, és Dancizni. Megöleltem, bár óvatosan tudunk ölelkezni, mert nekem az fáj, de majd elbőgtem magam, annyira hiányzott a picinykém!! Jani meg már sokadjára bizonyította, hogy milyen okos dolog volt tőlem, hogy nem a Hufnágel Pistihez mentem feleségül! Le a kalappal előtte! Nélkülem is tartotta a frontot!
Ma voltam az első kötözésen. Látni még nem láttam milyen a cicim. Azt mondták két vágás lesz rajta, de ma annyit láttam az egészből, hogy három biztosan van. Itthon egyenlőre nem kell kötést cserélnem. Addig még tisztul (mert egyetlen vágás sincs varrva) addig nem nekem kell kötözni. Majd ha már hagyható hogy összeforrjon.
Amit a történetből ki akartam hozni az, az hogy engem megint tévút fele akarnak terelgetni, és találomra mondanak valami divatos betegséget, hogy lehet hogy az okozza. Agyfaszt kapok a trendiségtől. Meg a tippelgetéstől, meg attól, hogy nevet adtak a hülyeségnek, és találomra arra fognak mindent. Ha nem bizonyítható akkor nekem ne lehetezzen senki.
Egy biztos. Szültem. Tejem lett. Dögivel. Viszont a legtöbb szoptatós anyukával ellentétben az én bimbim selejtes volt, ezért nem tudtam szoptatni a gyerekem, csak fejtem. Bizonyított dolog, hogy ez a tejpangás okozhat gyulladást. Bizonyított dolog, hogy ha baci jut be gyulladást okoz. Bizonyított dolog ha nem apad el, termelődik az anyatej akármilyen kevés is, okozhat gyulladást, ha baci jut be valamilyen módon. Nekem nagyon nehezen apadt el teljesen. Mindig csurrant-cseppent valamennyi. Szóval NEM divatbeteg vagyok, hanem keressék meg arra az okot, hogy ez miért volt így, hogy előzhető meg, vagy miért nem mondott akkor senki semmit?
Ezért csak szólok, hogy aki így járt, aki nem tudja szoptatni a gyereket, valahogy oldja meg azt hogy sűrűbben mehessen vagy mammora, vagy ultrahangra, vagy valami ellenőrzésre, mert rohadt könnyen így járhat. Nem kell egyből divatbetegségre fogni olyan dolgot amit még senki nem bizonyított. Utálom ezt a lehet, meg előfordulhat meg valószínű....
Ez van. Ez történt. Ha viszont bizonyítva lesz pontosan, tutira mi okozza, azt is megírom, de csak azt a verziót vagyok hajlandó elfogadni.
Vigyázzatok magatokra ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése