Alig hiszem el, hogy az utolsó bejegyzésem január 29-én volt. Hova tűntek el a napok?? Mi lett a februárral? Rohan az idő. Nagyon gyorsan peregnek a percek. Ezt nem csak melóhelyen veszem észre, mert pikk-pakk az idő eltelt, az én darabszámom meg valahol elakadt. Iszonyat sok gondolat van a fejemben, elképesztő álmok, ki nem mondott dühök, de persze a legtöbb gondolatom Dani körül mozog. Nem a blogom utolsó bejegyzése az egyetlen amin észre veszem az idő múlását, hanem a fiamon. Milliárdnyi kérdések, a felturbózott érdeklődése, kíváncsisága, a kimondott tiszta gondolatok. Ezeket a tiszta őszinte gondolatokat nagyon irigylem tőle.
Szeretném ezt a fejemben lévő zűrzavart valahogy rendbe tenni, de fogalmam sincs hogyan csináljam. Olyan nincs, hogy az ember valamire nem gondol, akkor az nincs is. Ha nem agyalok a probléma nem szűnik meg. Nem, nem gondolni akarok dolgokra, hanem megoldani, még ha lehetetlennek tűnnek is.
Az a baj, hogy túlérzek ebben az érzelemmentes világban. Csapatmunkában hiszek ebben az önimádó, csak én, magamista világban. Ez a világ nem változik. Előfordulhat hogy stagnál, de semmi esetre sem fog változni. Illetve egy újabb meteor nagy segítség lehet... Azért a meteor jut eszembe, mert Danika elkezdett érdeklődni a dinók iránt, hol vannak, miért nincsenek, miért csak ők voltak, hova lettek, hogyan, és miért.
Meséltem neki, hogy milyen kivételes faj voltak. Mint az ember. Szerintem mi is éppen olyan kivételesek lehetnénk, de... Szóval elmeséltem neki a kis dinókat, meg a nagyokat, meg a repülőseket, meg a vizeseket. Mindenről, amit valaha is a témáról hallottam, bár soha nem vonzott annyira, hogy utána keressek melyik micsoda volt. Így aztán azt sem tudom, hogy csináltak e annyi ostobaságot, mondhatni végzetes ostobaságot, ami aztán ahhoz vezetett, hogy jött egy meteor, és jól helyben hagyta a bolygót, annyira, hogy a dinókat száműzte a dinóparadicsomba.
Tehát innen a meteor gondolata. Munkába menet, vagy éppen jövet sokat nézegetem az eget, és várom a megváltó meteort. Azt amelyik becsapódás előtt, még tudná azt mondani, hé ember hagyj már fel a hülyeségeiddel! Szinte vágyom, hogy jöjjön a becsapódás, ami megvédi ezt a bolygót attól amit művelünk fejlődés néven. Nem kihalós, de nevelő szándékú becsapódást. Egy figyelmeztetést, és felhívást. Egy olyanra vágyom ami azt üzenné, hogy most akkor elég lesz az emberből, a sok emberből akiknek sok hülye gondolataik vannak. Gondolatok, amiket aztán a hülye megvalósítás követ. Kellene egy olyan ami azt idézi elő, hogy ugorjunk vissza egy kicsit az időbe, kezdjük újra. Hiszem, hogy a sok butaság még megállítható lehetne. Még nem olyan nagy ez a szarkupac, hogy ne tudnánk kimászni belőle.
Szóval a meteort jó megoldásnak találnám. Szüksége lenne ennek a bolygónak a pihenésre. Nekem is. Nem alszom, mert ezernyi gondolat nem hagy pihenni. Túl sok kép van a fejemben, amitől nem tudok szabadulni. Annyi szarság történik, és nem akarom elhinni, hogy ennyire nem látunk, nem vesszük észre, de inkább ennyire nem érdekel senkit semmi.
Ha csak eme hét elmúlt egy-két napjára gondolok is rengeteg pusztítást láttam. Értelmetlen pusztulás mindenhol. Nekem pusztulás, nekik metszés. Láncfűrésszel lecsumpított bokrok, millió ágtól megszabadított fák, sőt! A Pí sem olyan végtelen mint azon fák száma amit kivágtak akár csak az elmúlt 1-2 hónapban.
Néhány évvel ezelőtt, amikor magamban voltam egyedül, többször eljártam sétálni környező kis erdős, tavas hely felé, városon belül. Azt gondoltam nemrégen Danival is milyen jó lesz arra sétálni, mesélni neki, mennyi gyerekkori élményem van ama területtel kapcsolatba. Most viszont olyan erdő, faírtás megy ott, a tó mellé lakópark épült, talpalattnyi zöldből betonplaccot csináltak, hogy döbbenet. Szinte bármerre nézek csak a pusztulást látom.
Kitalálták ezt a rohadt aksigyárat, -nem most- így évek óta rombolnak. Csak most hogy tudjuk miért a rombolás, a folyamat felgyorsult. Mint egy lavina. Kicsiben kezdődik, de ha megindul mindent visz, és a végében nincs köszönet. Aztán amikor megtörtént akkor majd ott állunk és mondjuk, hogy Óh, meg jajj, pedig lett volna lehetőség megállni az elején. De ha a lavina megindul, nincs megállás, és a fenébe is nem kicsit pusztít, hanem mindent visz... Mint az adu ász.
Megindult, és láthatatlan karja húz magába mindent,- a pusztulásba. A természetet. Még ezt a rohadt óvodát is. XXI. században leülünk arról beszélni, hogy bezárnak ovikat. Ezernyi épület az enyészeté, az nem jó, az maradjon úgy. Ezt kinézték ez kell. Ki merték nézni, el merték venni, de annyi mersze nem maradt, hogy kimondja miért...
Pedig a behozott embereknek, -akiket csak öngyilkos osztagnak nevezek, mert normális ember nem fog aksigyárban dolgozni- vagy van, vagy majd lesz gyereke, akik ugyan úgy ovisok lesznek. Vagy nekik nem lesz kötelező az ovi? Nekik külön az is épül az aksigyár mellé?
Nem értem miért nem kaphatunk egy képet a jövőbeli Dézsiland-ről? Jogunk van hozzá. Kell, hogy legyen jogunk hozzá.
Félelmetes arra gondolni, hogy ahogy a fiam nő, úgy egyre kevesebb lesz az amivel megismertethetem. Pedig csak azt szeretném hogy lássa, vannak fák, bokrok, fészkek a madaraknak, mert hát ugye van madár. Tavakat, folyókat mutatnék neki, de... folyó...
Az én gyerekkoromban a Duna még elég jól nézett ki, most már csak patakocska marad lassan belőle. Ott is kivágtak annyi de annyi fát...
Szegény gyerekem itt él egy betonkockába. Gondoltam üsse kő, majd viszem ide-oda hogy lásson a zöldből valamit, de helyette lassan rácsokat lát majd az ablakon, ha védeni akarom attól a világtól, ami majd itt lesz az ovi helyén. Tudjuk mi lesz. Nem mondják ki. Azt nem merik. De tudjuk mi lesz.
Gyűlölöm ezt az egészet. A gondolataimat. A képet amit a szememmel látok. Még egy csomó dolog lenne amit magam mögött hagynék. Kellene egy meteor, ami még most megállítaná ezt.
Persze próbálom a gondolataimat terelni. Nem szépíteni próbálom a dolgokat, csak terelni. Nekem könyvekkel a legkönnyebb. Bár olvasni kevés időm jut, de hallgatni, azt meg tudom oldani. Így találtam rá egy íróra, aki új kedvenc lett. Dean R. Koontz az író neve. Tök ismeretlen volt nekem. Több művéhez volt szerencsém, és mindegyik tetszett is, ezért felkerült a listámra, mint tőle érdemes olvasni író.
Listám: Stephen King, Robin Cook, Lars Kepler, Réti László, Dean R. Koonzt
Ők a legjobb barátaim :) Még képesek kikapcsolni az agyam.
Szeretném ha Dani is így szeretne majd olvasni ahogy az apukája, meg az anyukája, mert mire ő felnő más lehetősége nem nagyon lesz elmenekülni gondolatba egy egészen más világba.
Végül egy olyan sokat mondó idézettel zárom most ezt a bejegyzést amit új író barátom fogalmazott meg az egyik könyvében:
"Mennyi ártatlanság egy ilyen romlott korban. Milyen kicsi, milyen sebezhető ebben az agresszió uralta világban. Amikor áldott állapotban volt vele el sem tudta volna képzelni hogy mire betölti az ötöt, ilyen sötétté válik a világ amire megszülte."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése