Hosszú hétvége, ünnep, és egyebek

 

Előző posztomban arról írtam micsoda übernyugalom van-volt rajtam, és nem morogtam semmiért, amiért most is büszkén veregetem meg a vállam. Abban a mennyei örömben értesítek minden olvasót, hogy most is nyugalom jellemez, azt viszont nem ígérhetem, hogy nem fogok morogni, mert van min 😁 Majd még eldöntöm, hogy csomagoljam be a sztorit 😉 

Néhányan megkérdezték mire jó a blogolás, egyáltalán miért?! 

Nos... elsősorban azért mert nőből vagyok, és a töménytelen mennyiségű szavak kimondása roppant fontos számomra. Ebből adódik, hogy nem csak kimondom akár kell, akár nem, hanem le is írom. Női létem eleme a szófosás így vagy úgy. Másrészt, mert kórosan cinikus ember vagyok, ebből is adódik, hogy valamilyen formában ki kell adnom magamból a véleményem, és szükségét érzem ha valaki hülye azt tudatni kell vele, mert nem biztos hogy tudja. Ebből adódóan figyelmes is vagyok, és majdnem mindig a szeretet vezérel. Világunkban rengeteg géniusz szaladgál szabad lábon, és minden ilyen önimádó pofára esését szeretem látni. Az esésbe picit besegíteni sem rossz ha engem kérdezel Kedves Olvasóm!

Képzeld Kedves Olvasóm, fénykoromban egy boltban kezdtem el dolgozni. Tapasztalatlan és tudatlan voltam a témában. Azt hittem majd ott elpakolászok, kirakok ezt meg azt, szétdobált blokkokat szedegetek, meg kosarakat rakok össze akkor jó lesz. Ez a része még istenes is volt, de arra a részére, hogy emberekkel kell foglalkozni nem voltam felkészülve. Ezért aztán nagy pofon volt ez a része, és 3 hónap után úgy döntöttem, hogy vége, elég nekem a boltosnénis dologból. Elmentem a Munkaügyi központba (vagy mi volt a neve az objektumnak időszámításunk előtt, már nem emlékszem pontosan) hogy újra munkát keressek. Akkor a nő megkérdezte hogy mit szeretnék, mi az elképzelésem és mondtam bármi jó lesz ahol nem kell emberekkel foglalkozni. Se kicsivel, se naggyal, senkivel. No ember! Egy pillanatra elgondolkodott a nő, hogy lehet jobb helyem lenne leszedálva egy zárt intézménybe, de aztán támadt egy jobb ötlete. Felajánlott egy -ahogy ő fogalmazott- játékgyárat. Odamentem, felvettek, és ennek már lassan 24 éve. Igazából kifejezetten örülnek ha nem emberekkel hanem a munkámmal foglalkozom. A lényeg hogy fiatalon, hamvasan alig tapasztalattal is felismertem, és ki mertem mondani, hogy nem tudok, és akarok emberekkel foglalkozni. Senki nem tartott fegyvert a fejemhez, hogy kötelezzen rá, saját döntésem volt, és ma is ezen a véleményen vagyok. Nem tudok, és nem akarok emberekkel foglalkozni. Persze a családon kívűlre gondolok.

Amikor várandós voltam a fiammal, nem tervezgettem el, hogy így vagy úgy fogom nevelni, nem hoztam fel betarthatatlan szabályokat, hiszen tudtam ő egy külön kis emberke lesz, saját habitussal, gondolattal, érzéssel, véleménnyel, akarattal. Nem rabszolgát szültem, hanem egy kis emberkét, akinek az útját egyengetem. Tanítom a helyes dologra, elmondom a helytelent. Női létem értelme a szófosás, és ezért nálunk rengeteg beszélgetés van. Itt erre van igény, mert ezt szoktuk meg. A férjemmel azért nem öljük egymást apró-cseprő dolgok miatt, mert képesek vagyunk arra amire csak kevesek: Beszélgetünk. Ezt a beszélgetést látván a gyerekünknek is ez megszokott, és bizony örömmel beszélget ő is. Folyamatosan tanítom neki, hogy bármi nyomja a lelkét azonnal beszéljen róla, ha elmondja megkönnyebbül és segíteni, tanácsot adni is csak úgy tudok, ha ő megnyílik nekem. Ez a megnyílás a biztonság, és a bizalom érzése is. Ezt a szintet akarom tartani, mert lesz majd tinédzser is, amikor a szárnyait akarja bontogatni, és marha jó lesz ha őszinték tudunk lenni egymással. De nem sietek így előre, hiszen most még kicsi. Nem a szárnyait bontogatja hanem az én szárnyaim alá bújik - ha úgy érzi szüksége van rá... De sajnos nem tudok mindig mindenhol ott lenni - ez bánt. Csak egy  egyszerű ember vagyok, aki sajnos egy seggel csak egy lovat tud megülni. Éppen ezért fosom a szót arról, hogy nem az én übertalámányom volt, hogy oviba kell vinnem a gyereket. A világ boldogabb lenne a szememben ha itthon lehetnék vele, és minden napunk úgy alakulna ahogy jónak látom. 

Az előző posztokban írtam, hogy egyik betegség jön a másikból, és nem látom a végét a dolognak. Nem csak a gyerekem szenved tőle, hanem családi a buli. 

Valószínű sejted Kedves Olvasó, hogy történt valami az oviban. Ott, mert csak ott nem tudok mellette lenni. Vannak emberek akik csak legyintenek és túl is lépnek dolgokon. Jó nekik. Tényleg. Nekem viszont ezeket is szavakká kell öntenem. Kiadom magamból, mert beszélni kell. A szavak fontosak. Pláne egy magamfajta embernek. 

Az, hogy pontosan mi történt csak azért nem írom le, mert nem beszéltem meg az illetővel a dolgot, és ha most leírnám, akkor jönne, hogy jajj de csúnya ember vagyok háta mögött izélek... Mondjuk megérdemelné, mert a szemembe történő hazudás után ki a fene foglalkozik a véleményével. A lényeg, hogy említettem mennyire fontos a beszélgetés nekünk, itthon. A fiam, egy nagyon érzékeny lelkű gyerek. Azonnal a szívére vesz mindent. Olyannyira mindent, hogy tegnap elsírta magát azon hogy a Lego-s műsorban nem az apa-kisfiú páros nyerte a versenyt. (Spektrum Lego Masters verseny, hétköznap este hétkor kezdődik) Szóval az ilyen érzékeny lelket nem eltaposni kell, hanem erősíteni. Ezen dolgozom. Ennek a "munkának" az egyik része az hogy NEM BÜNTETEM a gyereket, hanem megbeszéljük a dolgokat. Ezt azért nem szabad mert... Azért kell szótfogadni mert... Azért nem mondunk csúnyát mert... Azért kértem hogy ezt vagy azt csináld... stb... Nyilván ehhez türelem kell. Szófosási igény, mert igen, milliószor kell elmondani. 

Sokadszorra írom le erre a fehér "lapra" hogy beszélni kell! Szavakat kell formálni! Ha beszélünk, felismerünk dolgokat, segíthetünk magunkon! Elmeséltem, hogy huszonévvel ezelőtt felismertem, hogy képtelen vagyok emberekkel foglalkozni. A cinikus ember bizalmatlan és kiábrándult. ÉN. A cinikus ember keresi az igazságot. ÉN. A cinikus ember kritikus. ÉN. Ezért soha a büdös életben nem fog senki megfelelni nekem. De iszonyat sokat nőhet a szememben ha felismeri, hogy képtelen emberekkel (jelen esetben kicsikkel ráadásul) foglalkozni és tovább lép! Ne, ne foglalkozzon olyan emberekkel, aki arra nem képes. Ez a napi jótanácsom. Nem érzem magam kevesebb embernek csak mert annak idején kimondtam, hogy nem tudok, és akarok emberekkel foglalkozni. nincs ezzel baj. 

A cinikus ember humorral, vagy bunkóval adja ki magából az érzéseit, a véleményét, pont ezt teszem én is. Bunkónak nem érzem magam, pedig olyan cuki szerep az is. 

Ajándékrovatom sem marad el, és most nem csak másnak magamnak is ajánlom! 

 Felfázásból kiindulva az ünnepi jó időt is itthon töltjük. Ezért ezt a napot itthoni tennivalókkal tettem színesebbé! A felfázás is családi buli, szóval nem oki, de ez van. Egyébként a lassan múló influenza utáni állapot ez még. Már elengedtem a kint terveket. Feladtam. Szünnapot arra használtam, hogy a lakás legyen toppon, megfőztem a gyerekem kedvenc ebédjét, beszélgettünk, virágokat babusgattam, és beszélgettünk....

Beszélgettünk a kokárdáról, fel is tettük. Álmodoztunk, és megdumáltuk ki miért várja az áprilist! Húsvétról fejben készítettem terveket, mivel a fiamnak lesznek meglepetések. 

Ennyi... Nem vidám, nem szomorú, nem bunkó, de őszinte. Ilyenek a szavak, a mai szavaim. 

Ezért jó blogolni - mert elmondhattam!

Szép estét Kedves Olvasóm!