Gondolatban sokat kalandozom el még Balatonra. Jó volt a vízpart közelsége, a sétány szépsége, az illatok, az érzések. Amikor lent voltunk, amikor éppen átéltük is arról beszélgettünk Janival, hogy jövőre is ugyan oda megyünk. Nem tudunk elszakadni tőle, pedig mindig felhozunk más lehetőséget, mi lenne ha ide vagy oda, de aztán arra lyukadunk ki, hogy ezt annyira szeretjük, miért mondanánk le a lehetőséget. Még mindig van új, még tud újat mutatni Füred, szóval az álmodozás folyton megy.
Gondolataimban sokat ott vannak azok az emberi viselkedések amiket láttam, hallottam, tapasztaltam. A türelmetlenség, a nemtörődömség, de ugyan akkor volt jó, szimpatikus és, lélekmelengető is.
Volt egy kislány. Korban idősebb picit Daninál. Strandon voltunk, és Danit végre sikerült akkor egy kicsit kicsalni a vízből. Szóval éppen száradtunk a napon, beszélgettünk, Jani elment a szokásos hekk adagjáért Daninak, amikor is az említett kislány sírva jött ki a vízből, és lehuppant az anyukája mellé. Dani kérdezte is miért sír a kislány, de nem tudtam, és próbáltam elterelni a figyelmét, hogy ne azt figyelje másnál mi zajlik. Aztán nem tudtunk nem figyelni fel arra, ahogy a kislány nyakán duzzadó erekkel ordít az anyjával. Valamije fájt. Sírás, ordítozás... az anyja meg szembe röhögte. Semmi vigasztalás, semmi beszéljük meg, semmi mondd el mi történt, csak röhögés, és ilyen duma "Mindenki téged néz" meg "fúj folyik a taknyod is" - anyutól ennyi telt. Közben Jani megérkezett a hekkel, és Dani inkább az evésre figyelt, de közben borzasztó volt hallani a jelenetet. Egy ölelés, egy jó szó, mégis csak az anyja vagy mi... Nekem ez olyan rossz érzés volt. Hiszen Dani is pedig ő sem olyan kicsi már, ha beüti magát, még mindig az anyupuszi a legjobb gyógyszer rá. Hová tűnnek el az érzések. Az önimádaton kívül. Mert abból aztán van dögivel.
Az a négy fős csoport, akik a hajónál mögöttünk álltak, az a gyűlölet hullám, ami végig sepert rajtuk... Csak mert sütött a nap. Nyár van banyek, annyira nem lepődjünk meg, hogy süt. Vagy mert sokan szálltak ki a hajóból/ról. Kértek volna 4 életunt embertől bocsánatot mert ők élvezik a nyaralásukat, a pihenésüket, vagy sosem tudni, de lehet életében először adatott meg neki hogy lássa a Balatont, vagy üljön ilyen formába hajóra... Nem láthatnak bele mások sorsába.
Eszembe jut a tegnap délelőtt a Lidl-be. Családi vásárlást csináltunk. Pékárunál válogattunk, Danit faggattam mi szimpatikus neki, mit kér, amikor megéreztem hogy valaki néz. Kerestem a tekintetemmel a figyelőt, amikor is egy olyan gyűlölettel teli szempárral néztem össze basszus, ha szemmel ölni lehetne, már kétszer legyilkolt volna. Első körben kétszer, aztán fel is darabolt volna, ha nem lenne lusta, és öntelt. Az volt a problémája, hogy Danival éppen ott álltunk, ahol ő vásárolni akart. Aztán jöttek még vásárlók, és azok is ott álltak. Szóval tömeggyilkolt a szemeivel, mert voltunk olyan szemétládák, hogy egyazon időben vásároltunk vele... Nem törődve az érzéseivel, haladtunk a sorban előre, amikor elkerül egy csaj (nem a tömegygilkosos nézésű) a párjával, vagy mittudomén ki volt az a pacák vele, és annyit mondd a csaj "Fúú de utálom az embereket" Akkor már úgy érlelődött bennem, hogy közlöm vele "baszod, mi sem miattad vagyok itt, és én is utállak, csak szépen csendben magamban" de mivel éppen azt tanulom, hogy nyugtassam magam, az idegrendszerem, és a lelkem így nem szóltam, rá vigyortam, és jól kikerültem, hogy azért is útban legyek!
Próbálom ezeket nem észre venni, de nem tudom kizárni magamból. Valahogy a szenzoraim erre ki vannak éleződve, vagy mi.
Ugyan akkor befogadó vagyok a jóval is. Sőt. Visszatérve a nyaralásos napokra, amikor kisvonatoztunk, és meséltem, hogy visszaintegettek a gyerekeknek. Az annyira jóleső érzés volt. Emlékszem volt egy férfi, egy nővel ültek a teraszon kávéztak, mi pedig elég közel az asztalokhoz döcögtünk el a kisvonattal. A nő mosolygott integetett, a férfi éppen csak felnézett a kávéscsésze felett, de volt egy apró mosoly az arcán, na meg az integetés is annyiban teljesedett ki, hogy megemelte csak a kezét és gyorsan vissza is tette, de pont láttam az egészet, és tök jó volt látni, hogy a maga merev, komolysága mellett mégis csak csalt egy kis mosolyt a gyerekek öröme az arcára. Meg annak a tizenéves tinédzser fiúnak az integetése is tetszett, amelyik éppen nagy vagányan óriás fülessel a fülén ballagott az egyik utcában, amikor arra mentünk a kisvonattal, és a gyereksereg neki is integetett. Tinédzser leszaromságával ballagott lazán, komolyan, de ő is éppen csak megemelte a kezét is visszaintett a gyerekeknek, éppen csak annyira, hogy a haver meg ne lássa különben übercink lesz, de őt is jó volt látni, hogy van az emberiségnek még esélye...
A Lidl-sztorihoz is visszatérve...Az én drága jó édes párom a szerelemtől oly elvakultan pakolászott a vásárlás után, hogy okosba csak letette a pénztárcát a kocsik tetejére és az úgy ott is maradt. Természetesen benne minden is. Úgy az életünk kártyákba tömörítve. Amikor is itthon kaptam egy üzenetet egy férfitől, hogy valószínű az én tárcámat találta meg, leadta a pénztárosnak. 2 infarktus hordtam ki lábon, Jani vagy 5-öt, plusz egyet amikor mondtam neki, hogy "megöllek baszdmeg"! Szegény fogta a nyúlcipőt és visszasietett az üzletbe, és Istenemre(?????mivaaaan???) mondom visszatért az emberekbe vetett elveszett hitem! Mindennel együtt kaptuk vissza. Se pénz, se kártyák nem hiányoztak, minden úgy volt benne, ahogy volt.
Millió hálás köszönet azért hogy ilyen becsületes ember is van, és köztünk, és áhh!
Ez úgy kicsit felnyitotta a szemem, hogy van remény, esély, és minden. Azon akarok dolgozni, hogy sokkal több jót lássak meg. Tényleg nem olyan szar a világ, mi tesszük azzá. Mi tudunk csak változtatni rajta.
ÚI: Jani jól van! Nem özvegyítettem meg magam, de viszonylag keveset beszéltünk tegnap :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése