Idénre mindenképp, aztán majd meglátom mi legyen ennek a blognak a sorsa. Jövőre nem szeretnék arról pötyögni ki mivel bosszantott fel. Ma csukott szívvel, és nyitott szemmel jártam utamon. Szerelmemmel voltunk boltba, sétáltunk, nézelődtünk. Ketten voltunk. Ritka alkalmak egyike. Daninak nem volt kedve jönni, inkább Mamát választotta. Utólag már nem is bántam, hogy nem jött. Okkal.
Megérkeztünk az adott üzletbe, megnéztünk ezt-azt, sikeresen megtaláltuk azt amiért mentünk, majd jött a pénztáros sorba állás. Rutinosan csináljuk, én pakolok, párom a bankos. Éppen a futószalagra pakolok fel, amikor a szomszédos kasszánál két meglett, korban bőven érett pasas, válogatott, mocskos szitokkal illette egymást, pusztán azért mert ki mikor akar felpakolni a szalagra... Ez volt az a pont, amikor annyira lehangolt a valóság, az emberi kölcsönös utálat, a vita heve a semmin, hogy alig vártam elhagyjuk az objektumot. Mikor, és hogyan ívódott bele ennyire az emberekbe az utálat? Ok nélkül rúgni bele a másikba, mocskolódni, okádni a gyűlöletet, semmi türelem, semmi alkalmazkodás, csak a rohadt önzőség. Magamista egy világ ez. Nem nekem való. Örültem, hogy a gyerekem, aki pont a felnőttek példáját követné, nem látta ezt az utálatcunamit. Lát így is bőven sokat. Ott is ahol a legkevésbé kellene az ilyen magamista ember!
Felüdülés volt kimenni a friss levegőre. Hazafelé indultunk, sétáltunk, beszélgettünk, és mire figyelünk fel? A félig-meddig befagyott tóba egy szemeteskuka a jégbe fagyva.... Tényleg?? De most tényleg??? Mire gondolt a költő, abban a pillanatban??? - Nem akarom tudni.
Sétánk a mosoda felé vezetett, hogy megnézzük magunknak, ahol éppen egy hölgyet találtunk, aki olyan önzentlen segítséggel mesélt nekünk arról, hogy mi hogyan működik, kérdezte mit szeretnénk ott mosni, és tényleg egy olyan emberi beszélgetés volt, hogy megszívesebben megöleltem volna, hogy bakker van remény még az emberiség számára. Szarul állunk, de nincs veszve még a dolog...
Hazafelé még egy boltba kellett bemenni, ahol egy nem szimpatikus anyuka emelt hangon kérdezi meg a sajátjától, hogy "Hülye vagy???" Szerintem tiszta anyja volt a gyerek...
Jó volt hazaérni. Becsukni az ajtót, kizárni a világot. Csak boltba mentünk. Ennyire egyszerűnek kellett volna lenni.
Utolsó posztba arról volt tervem írni mennyi poszt volt idén, de arra nincs se kedvem se időm, hogy kibogarászam, mennyi szólt ebből arról minek örültem, és mennyi arról, hogy a világ nem annyira jó hely... Még olyanra is gondoltam, hogy leírom jövőre az örömeimet, és azt ami rossz egy darab papírra, amit üvegbe dobálok, és gyűjtöm, majd jövő év végén megszámolom, de az az igazság hogy az ötliteres üvegem az kell nyáron kovászos uborkának..........
Nem várok változást a jövő évtől. Aki eddig is gyűlölettel a szívében élt, azt az utolsó nap tűzijátéka, pezsgődurranása, egy új év kezdete sem fogja megváltoztatni.
Nekem kell változni. Nekem nem kell majd jövőre meglátni, meghallani mindent. Üresfejű zombiként kéne lenni, és bólogatni mindenre, hogy "ahham szerintem is", de nem ígérem ilyenné válok, majd csendben feldolgozom az élményeket, amit az ember ad.
Más lesz az új év. Nekem mindenképp.
Szívből Kívánom Mindenkinek a Boldog Új Évet! 🍀🍀🍀
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése