Kevesen ismernek annyira, hogy tudják a tél a mindenem. Mondjuk hó nélkül nem az igazi, de a hideg, ködös, deres, zuzmarás világ az én világom. Le is szoktam a buszozásról néhány hete, újra gyalog járok majdnem mindenhova. Sokkal több energiát érzek azóta magamba. Ma reggel miután a kisfiamat az oviba hagytam, elindultam munkába, de legszívesebben csak mentem-mentem volna tovább. Ahogy a főút adta hatalmas forgalmat magam mögött hagytam, és kiértem az akkor még kevésbé forgalmas részre, még látni engedte magát a reggeli köd. Nekem annyira szép. Bárcsak a "végtelenségig" mehettem volna. Arra amerre a köd háborítatlanul nyeli el a zord városmenti vidéket. Gondolatba tehettem csak meg, egyéb lehetőség hiánya miatt lekanyarodtam a cégfelé, és nem lógtam el a napot, bementem dolgozni. Ott is van köd csak nem úgy...
Múlt hétévégén az idő a kellemesebb oldalát mutatta meg. Egy kis ízelítőt kaptunk a tavaszból. Ilyen lesz, csak nem most. Még van idő... De azt a szép tavaszi vasárnapi napot mi is kihasználtuk, és magunk mögött hagytuk a paneldzsungelt.
Kisfiamnak nem éppen volt kedve menni, de amikor azt mondtuk neki, hogy felfedező útra megyünk, az egészen más volt. Nem csak kedvet kapott a sétához, de azonnal indulni akart. Kedvcsináló beharangozás után táskába túlélő csomagot pakoltunk össze a gyerekünknek. Szorgoskodott körülöttünk, felhívta a figyelmünket, hogy ennivaló, innivaló és csoki okvetlenül legyen nálunk, mert a sétatúrához az kell!
Buszra várni kellett, nem is annyira keveset, de abban a pillanatban a hidegimádatom zsebre vágtam és a tavaszi napsugarakat élvezettel szívtam magamba. Gyerekem csak csicsergett egyfolytában, és ezért sokkal gyorsabban röppent el az idő, a busz megérkezett, és egészen a végállomásig mentünk vele - Pinnyédig. Nem jártunk ott, ezért ment a kiscsaládunk oda, és ez volt az a bizonyos felfedező sétatúra, hogy tudjuk mi van Pinnyéden, merre lehet ott menni, és mit lehet ott csinálni.
A buszról leszállva elindultunk, és azt beszéltük, hogy nahh vajon merre, amikor is odaértünk a helyi temető mellé, itt a gyerekem azonnal csendre intett minket, hogy ne beszélgessünk, mert zavarjuk a holtak nyugalmát. Elhaladva a temető mellett tovább sétáltunk, egészen a lovardáig. Viszonylag közelről, de mégis tisztes távolságból nagyon szép lovakat láttunk. Csodálattal nézte a gyerekem azokat szép állatokat. Majd az istálló mellett elhaladva hallotta a bent lévő lovak nyerítését, és meglepődött izgatottsággal vette tudomásul hogyan "beszél" a ló. Más erről mesélni neki, sokkal nagyobb élmény volt hallani.
Lovardától igazán nem messze volt a töltés, melynek túloldalán találtuk meg a Szúnyog-szigetet. Milliószor hallottam róla, sőt még Sárika néni is eszembe jutott. Őt sulis koromban a gyakorlati helyemen, a maszek varrodában ismertem meg. Sárika néni sok retro ruhát hozott bővíteni, alakítani, bár velünk tanulókkal nem állhatott szóba, avagy mi vele, de néha dobott oda nekünk egy szem cukorkát (mint jutifalatot a kutyának) és mivel amikor kuncsaft volt a rádió nem szólhatott, így hallgattuk Sárika néni sztorijait, és a Szúnyog-szigetet, ahol a nyaranta időztek.... Azonnal eszembe jutott Sárika néni, az apró teremtés, akinek haja mindig úgy állt, mintha éppen fodrásztól jött volna, és bár arcán a ráncok meséltek koráról, biztosra veszem fiatalon csodaszép nő lehetett.
Szúnyog-sziget érdekes volt számunkra. A szigetre nem jutottunk át, egyrészt mert magánterület, és amúgy is csak csónakkal, úszva, vagy vízen járva lehet átjutni, mi egyik lehetőséggel sem éltünk, csak nézelődtünk. Kisebb erdős részen sétáltunk, ahol a gyerekem rögtön annyi energiát veszített, hogy a csokit meg kellett ennie :D Még ő csokit majszolt mi a hódok művét nézegettük, nem semmi mennyi fát tesznek tönkre, irtanak ki, mint a Fidesz nagy szaktudású emberei, városszerte, avagy azon túl.
Visszasétáltunk a töltésre, és semennyi esély nem volt arra, hogy tesómékkal találkozunk össze, mert történetesen arra rajtunk kívül más ember nem járt. De mégis össze futottunk! Mintha megbeszéltük volna hogy töltésen tali :)
Rögtön útmutatást is adott tesóm, azonnal felkeltette az érdeklődésünket, merthogy a töltés visszavezet a városba. Így vettük nyakunkba a végtelennek tűnő utat. Hosszan, nagyon hosszan sétáltunk, figyeltük az előttünk feltűnő tornyokat, élveztük a tavaszinak tűnő napsütést, beszélgettünk, tervezgettünk, és bár a vége felé a kisfiam nagyon elfáradt már, mi nagyon büszkén dicsértük, és vonszoltuk magunk után az első padig ahol kicsit leülhetett kifújni magát. A töltés hossza a Szúnyog-szigettől olyan 2-3km szerintem és a kis panellakó csibészem élvezettel, a végére nagyon elfáradva de rótta az utat.
Hazafelé busszal jöttünk már a Belvárosból, addigra kellemesen elfáradtunk, feltöltődtünk a napsütéssel.
...és most itt vagyok a tél szeretetemmel, mégis vágyom a tavaszt, hogy megint sétatúrára menjünk a picimmel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése