2025/7

Anyás délelőttöt tartottunk Danival. Apa dolgozott, így kettecskén vágtunk bele a hétvége adta szabad programba. Mivel már tegnap este tudta, hogy ez egy ilyen nap lesz, reggel időben felébredt, és első kérdése az volt, ahogy álmos kis szemeivel nézett rám, hogy "Mikor megyünk Anya?" Sokat nem kellett várni neki, összeszedtük magunkat és elindultunk. Elsőre persze túlélő csomagért mentünk, vagyis vettünk az útra pogácsát, és innivalót. Ezek nélkül egy métert se! Busszal mentünk, és a járgányra nem kellett sokat várni. Viszont tele volt. Izgalmas volt egyik kezemmel kapaszkodni, másikkal tartani a gyereket, plusz védeni a hátizsákoktól, mert nem igazán értem mi a fenét kell táskával még pörögni is?! Mint akik rúdtáncolni szállnak fel a buszra. 

Viszont nagy előny volt az, hogy sokat nem kellett ezzel a heringjárattal menni. ETO Parkba mentünk, mert a mai napra gyerekprogramot hirdettek meg. Dinót, és  kreatív ténykedést, csillámtetkót, arcfestést.

 

Elsőre ETORex jelent meg a gyerekek nem kis örömére! Nyugodjon meg mindenki egy csendes, sőt kifejezetten visszafogott Dinóval találkoztunk. Dani lepacsizott vele egyből, majd még néhány bátor gyerek hozzá is bújt. A jelmezt rejtő alakot nem láttuk, bár egy nagyon fiatal egyénnek gondoltam, aki két és fél órás jelmezben sétálásért  kap némi hétvégi bulira szánható pénzt, de hogy gyereknyelven nem beszélt az hótziher. Kicsit nagyobb lelkesedést vártam volna, jóóó nagy barátságos ölelést, némi huncutságot, és valamit ami biztatta volna a gyerekeket, hogy merjenek a közelében lenni. A kreatív tevékenység annyiból állt, hogy az asztalokra került jónéhány kinyomtatott dinós színező, jó marék ceruza, amiknek hegye már akkor nem nagyon volt, és faragó sem, hogy orvosolhatni lehetett volna a problémát. 

Dani egyből belevetette magát a színezésbe. Barna színű ceruzát szeretett volna, és a mellette ülő kisfiúnál volt. Ahogy Dani nyúlt volna a szabadon használható színes ceruzáért, a kisfiú nagymamája azonnal rászólt Danira ne vegye el. A közös színezős program, közösen használható darabjait nagymami azonnal kisajátította a kisunokának.  

Sikerült tök véletlenül megörökíteni a mama magánakcióját...

Így aztán amikor szidjátok a mai gyerekeket, hogy mi szülők milyen szar alakok vagyunk, és semmivel sem foglalkozunk csak vakarjuk a vakarni valónkat, akkor emlékezz erre a sztorira, amit elmeséltem, és vond le a következtetést, hogy az olyan irigy nagymami felnevelt egy ugyan olyan irigy gyereket, akinek gyereke lett, és már képzik ki őt is az irigységre. Így aztán nem a mai gyerek a ludas, hanem jahh... pont a legnagyobb szájúaktól jön! ☝👎

Dani műve nem fejeződött be, mert nézelődni akart. Azt tettük. Két hölgy nagy serényen pakolt ki ezt- azt, fa korongokat, horgászos lehetőséget, képkirakót, óriási dobókockákat. Figyelte Dani, hogy vajon ott mi készülődik. Ekkor az egyik hölgy elmondta, hogy ez egy nagy társasjáték lesz, de mielőtt részleteiben elmondja előtte mesét fognak mondani, előadni. Így is történt. A mese egy sündisznóról szólt. A két hölgy előadása nagyon tetszett Daninak is, nekem is. Láttam jókat kacagott a gyerekem. Ilyennek képzelem azt amikor náluk az óvodába mennek a színészek gyerekelőadást tartani. Tetszett ahogy előadják a mesét, az arcjátékuk, a hangjátékuk, az a kedvesség, ahogy a gyerekeket bevonták. 

Mese után következett volna az a bizonyos társasjáték. Dani nagyon szeretett volna részt venni. Két gyereket kértek, két közelebb lévő lett a kiválasztott és kezdték meg a játékot. A lényege az volt, hogy a fa korongokra egy plüss mackóval (mint amolyan bábú) annyit kellett lépni amennyit az óriási szivacs dobókockával dob a kisgyerek. Volt elhelyezve néhány színes fa korong, ott az volt a feladat, hogy a pálya közepére kirakott horgász lehetőség, képkirakó, és a többi játék közül, egyiket meg kell csinálni a kisgyereknek, akinek a macija a színes korongra lépett. Így körbe menni. Ennyi. Jó kis játék lett volna, de valahogy a szülők nem értették meg hogy ne engedjék be játszani a gyerekeket, mert azok a feladatok lesznek. Hiába kérte a két hölgy ne, legkevésbé sem foglalkoztak az anyuk/apuk ezzel. Így aztán azonnal kudarcba fulladt a dolog, ami elvette Dani kedvét az egésztől. Igazából már nem látta át az egészet, csak egy nagy katyvaszt, gyerekek össze-vissza, miközben a két hölgy rendületlenül küzdött, hogy szinten tartsák a játékot. 

Csillámtetkó jutott eszébe Daninak, kérte nézzük meg... Sorbaállásos módszerrel működött, a sor pedig végtelen volt. Beálltunk, majd Dani egyszer csak azt kérdezte "Anya, szóljak ha haza akarok menni?"

Sejtettem, hogy nem lesz kedve egy órát sorba állni, hogy fél pillanat alatt egy csillámos valamit a kezére rakjanak. Azt mondta inkább fagyit enne. 

A fagyizónál nem volt sor, így hamar megkapta a kívánt finomságot, padot kerestünk ahol leülhetett enni. Ott találta ki, hogy ő bizony nem szeretne itt sokat várni, inkább menjünk el sétálni. Többre értékeltem ezt a kérését, mint végtelen hosszú sorba állást...

El is döntötte, hogy séta közben eszi meg a fagyit. Elindultunk, beszélgettünk közben. Meglátott egy kis csendes utcát, azt kérte arra menjünk. Ez az Ipar út mögötti párhuzamos utca volt. Arra mentünk.

Itt is végig beszélgettünk, megcsodáltuk a szép virágokat a kertekben, közben fogyott a fagyi is.  Eldöntöttük, hogy gyalog megyünk haza. Azt is megbeszéltük, hogy a hídon átmegyünk, mert Dani nem emlékezett rá, hogy ő már sétált ott. Még odaértünk volt bőven ideje eldönteni, hogy a hídra felsétálni szeretne, vagy inkább a csigalépcsőn felmenni. 

A csigalépcső volt a nyerő. A hídon megálltunk megcsodálni milyen magason vagyunk, néztük az alattunk elsuhanó autósokat, majd kicsit tovább sétálva a végtelenbe futó síneket is megnéztük. Dani azonnal kedvet kapott a vonatozáshoz, mert mint elmondta hogy ha síneket lát, mindig eszébe jut, milyen jó vonatozni. Meg is ígértem neki, hogy nemsokára megint vonattal utazunk, mert készülünk a következő kiruccanásra, csak kicsit még legyen türelemmel. 

A híd után az első buszmegállóig meg sem álltunk. Ott kérte Dani, hogy kicsit üljünk le pihenni. Jobb lehetőség híján a buszmegálló padjára ültünk le. Ivott. Majd azt kérte még megpihen, addig beszélgessünk tovább. Elmesélte, hogy ő bizony motoros rendőr szeretne lenni. Én pedig biztattam, hogy soha ne adja fel az álmait, és ha nagyon szépen ügyesen fog tanulni az iskolába minden gond nélkül jelentkezhet majd rendőrnek. Jó, oké ez így nem kicsit van leegyszerűsítve neki, de még csak most fog iskolát kezdeni, nem igazán tudja mi vár rá, csak mi mesélünk, arról az iskola milyen szuper hely. 

Pihenő után már arról csacsogtunk, hogy ebédre spagettit szeretne enni, és kértem hogy akkor segítsen, vásároljunk be a boltba hozzá. 

A boltban ügyesen tolta a kocsit, pakolta bele, amit a kezébe adtam, és persze az édességes sorban is meglepte magát valami aprósággal 😁

Hazaérve kicsit megpihentünk, elmeséltük Mamának, hogy mekkorát sétáltunk, kicsit később újra készülődtünk, mert megnéztük a motoros felvonulást, amire Apa is hazaért a munkából! 

Kellemes napra sikeredett a sétálásba avanzsálódott gyerekprogram. A meghirdetett program elképzelése tetszett és jó is lett volna, de vagy nem számítottak ennyi emberre, vagy van még mit gyakorolni a szervezésen. Csillámtetkóra egy ember kevés volt, és talán a hely is szűkében volt. A társasjáték remek ötlet volt, de kellett volna más lehetőség tipegő gyerekeknek is. Tipegő baba még nem fog színezni, csillámtetkó sem köti le, szóval szerintem kellett volna egy kis kuckó az apróságoknak és akkor nem a társasjáték pályáján belül található mindenség érdekelte volna őket. 

De nyilván ez csak magánvélemény, mi is megtaláltuk a magunk saját kis programját, és a magam részéről többre értékeltem ezt a beszélgetős, mindent is megnézős, napsütésben sétálós időt a Kisfiammal, mint millió percet sorba állni izgága tömegben...