Sümeg - élménybeszámoló

Mielőtt a sümegi élménybeszámolóba kezdek, előtte egy pozitív dologról szeretnék írni. Mindenképpen ki akarom adni magamból ezt a kedvességről szóló apró történetet, mert éppen ez az amit mostanában annyira hiányolok. Emberség, kedvesség, egy kis figyelem. Mondjuk így átgondolva olyan szomorú, hogy élményszámba megy ha az ember idegentől ezt tapasztalja, és erről mesélni kell. Holott semmibe sem kerül néhány kedves szó, figyelmesség. 

Szóval meséltem az előző bejegyzésembe, hogy a busszal való melóba jutás kissé körülményes volt, a vasúti átjáróban történő felújítás miatt. Pénteken reggel a buszon nem volt kedvem olvasni. Inkább csak néztem a fejemből ki, gondolataimba merülve, ha nem is tudatosan de figyeltem a reggeli életet, az embereket, ilyenkor már gondolok a délutáni tennivalókra. Ilyesmiken gondolkodva felálltam és jeleztem a leszállási igényemet, majd amikor a busz megállt egy piros lámpánál, addig a sofőr hátraszólt nekem, hogy "Jövőhéten már lekanyarodunk a szokott irányba!" Megköszöntem a tájékoztatást, és szomorú de megdöbbentett. Megdöbbentett, mert olyan gyűlöletcunamis világban élünk, hogy előbb jut eszünkbe belerúgni másba, mint ilyen kis aprósággal kedveskedni. Annyira eluralkodott a gonosz a lelkekben - amit van aki észre sem vesz - hogy ma már ott tartunk az a furcsa ha kedvességbe "futunk". Komolyan feldobta a napomat, és egészen más kedvem lett, sokkal jobb hangulatom. Direkt nem is hozok fel, avagy mesélek el negatív példákat -pedig a mai napból is tudnék szemezgetni- mert abból akarom erősíteni, táplálni a lelkem, hogy a világ talán még nincs veszve... Bár ebben nem vagyok annyira biztos, de talán menthető lenne!

Régen betervezett kiruccanás volt Sümeg várát megnézni. Naná hogy a tervezett időpont előtt Dani beteg lett. Persze tudhattuk előre hiszen a tévében is már nem a hüvelyszárasság a legfontosabb, most hirtelen előkerültek a megfázásra, orrdugulásra, és egyéb felsőlégúti betegségre jó előre betárazott csodaszerek. Mindig tudni ebből, mi indul el éppen a szupertitkos laboratóriumból.... Jajj, bocs, csak annyi csúnyaságot olvastam, hogy nekem már túl élénk a fantáziám... (szarkazmus)

Dani szombatra jobb állapotban volt. Azt a bizonyos "Dani meggyógyult" kifejezést már használni sem merem, mert hazafelé tartó buszon egy apróka szép leányka úgy szórta köhögésével tele a buszt, hogy kb két hét múlva, tudom megint mi baja lesz a gyerekemnek...  Nem gonoszból mondom, csak még mindig rohadtul nem világos sok embernek, hogy beteg gyerek nem buszozik, csavarog és a többi. Beteg gyerek otthon kipiheni a göthöt. Nekem is állandó mehetnékem van, nekem is felőrli az idegrendszerem a betondzsunel börtöne, de ha beteg Dani, akkor nem kujtorgok, hanem finoman, lassan megőrülök itthon...

Pénteken este bármi könnyebb lett volna, de Dancust elaltatni nem. Izgult már a másnap reggeli indulás miatt. Így aztán sejthetitek, hogy alig alvás után reggel időben ébredtünk, és nem hiszitek, de Danika  olyan aktívan vett részt az ötözésben mint még soha. Kora reggeli busszal mentünk a Belvárosba, vasútállomásra. Mivel a gondoskodó férjem már pénteken megvette a vonatjegyeket, szombaton reggel erre már nem volt gondunk. Jó is volt, mert a reggel bizony csípős hűvös volt. Szerencsére a vonatunk már bent állt, és felszállhattunk, ahol a fűtés már felmelegítette a kocsit, és a gyerekem nagyon izgatottan, 3 percenként kérdezte "mikor indulunk?" Szerencsésen értünk ki időben a vonatra, mert aztán elképesztő sokadalom lepte el a vonatot. Túrázni induló nyugdíjas -ahogy ők fogalmaztak, és nekem rohadtul tetszett- csajok szálltak fel, és rögtön olyan csajos csacsogással telt meg a reggeli csendbenség, még a fiam is tátott szájjal leste az eseményeket. Nem tudom hova tartottak, azt hallottuk csak hogy átszállással mentek, de olyan helyesek voltak csinosan mégis túrázósba, és korukat meghazudtoló lelkesedéssel várták ők is az indulást. Ilyen nyugdíjas szeretnék majd lenni :)

A vonat nem várat, indultunk, és az álmosszemű Kincsemnek felragyogott a tekintete. Hiába noszogattuk, hogy aludhat a vonaton is akár nem volt hajlandó, mert ő nézegetni akart. Egyáltalán nem bántam, mert ahogy elhagytuk a szürke várost, elképesztő látványt nyújtott a természet. Alig találom arra a látványra a szavakat ahogy a párás, ködös területek váltották egymást, és az ébredező nap sugarai áttörtek a felhőkön. Szó szerint bámultuk azt a csodatájat. Néhol egyszerűen csak a csend jutott eszembe róla, ha jellemezni akarnám, néha alig vártam, hogy meglássak a kietlen, ködös, fák között kódorgó szellemet, ott ahol a nap sugarak még nem hatoltak át. Gondolatainkba merülve figyeltük, ahogy a vonatunk szelte a kilométereket, és ahogy a nap beragyogta a tájat. A köd felszállt, a felhők is alig-alig mutatták magukat. Daninak a zöld nagyobb területek tetszettek a legjobban, szerinte ott nagyon jókat lehetne focizni :) Egyszer csak egy őzet pillantottuk meg, aki tovasurranó vonatunkat bámulta, valószínű riadt szemekkel. Dani alig hitte a látványát, kiskezét a szája elé kapta, és ragyogó szemeivel rám nézve annyit kérdezett "Anya, ez egy igazi őzike??" :) 

Másfél órás volt az út Sümegre. Győrből, Celldömölk irányába mentünk, ahol volt egy kis pihenője a vonatunknak, de átszállás nélkül mentünk aztán Sümegre. Ez az a vonat amivel Balatonra is menni szoktunk, szóval egy picinyke rutinnal mentünk már. Azt viszont nem értem, hogy ennyire népszerű vonalon, miért ilyen, kevesebb férőhelyes vonat indul?! Akármikor vesszük igénybe eme járatot, mindig gyilkososak a nézések egy-egy ülőhelyért. Ha igény van rá, akkor miért nem lehet ezen változtatni? 

Sümegre érve olyan érzésem támadt mintha a vonattal időutazáson vettünk volna részt. Visszacsöppentünk a múltba. Éreztem, ahogy a lelkemet elképesztő nyugalom és szerelem járja át. Sümeg egy Veszprém megyei kisváros. Falusi jellege imádnivaló volt nekem. Az a békés csend, az az igazi régi falusias hangulat. A házak, az udvarok, az utcák mind múltidéző. Nem láttam mindenhol is elhagyott utálatos rollereket, és igen tudom, hogy ízlések és pofonok... de imádtam, hogy a házak mind a múltat idézték nem túlmodernizált siprálos tuják, meg hullámosra nyírt sövények váltották egymást, hanem szőlőtőkék, gyümölcsfák jelezték, hogy ott még értékelik, élik a lehetőséget. Nem beszélve arról, hogy milyen elképesztő érzés lehet a reggeli kávét úgy meginni az udvaron, hogy feletted ott magaslik az egyik lecsodásabb történelmi látványosság, a Sümegi vár. 

A vasútállomásról, alig fél órás útra van csak a vár. Bár hosszabbra nyújtható, mert a látványosságok szembe jönnek. Egy parknál álltunk meg ahol fából készült hatalmas Jézus szobor állt, és Dani mindenképp meg szerette volna nézni. Kiírás alapján tudtuk meg hogy ott kézműves vásár is szokott lenni. A Kisfaludy Sándor Múzeum található a park mellett, ahova Dani be szeretett volna menni, de azt a látványosságot a visszaútra tartogattuk. Ezért indultunk fel a kövezett úton a várba. A hatalmas domboldal sétánya hol könnyebben volt járható, hogy eléggé meredek volt. Jani volt a sereghajtó, majd Dani és én szorosan a gyerekem nyomában, de mindenképpen mögötte haladtam, azonnal elkapni ha véletlenül is segítségre szorulna. Olyan meredek volt néhol a felfelé vezető út, hogy vagy fogtuk Dani kezét kétoldalról Janival és szinte húztuk magunk után, vagy átölelve a hónaljánál fogva toltam fel magam mellett. De határozottan állíthatom, hogy nagyon büszkék voltunk rá, mert nagyon ügyesen ment fel. Mivel nem teljesítmény túrán voltunk, akkor állhatott meg pihenni amikor csak akart. Ami nekem a legjobban tetszett, hogy az elénk táruló táj látványa lenyűgözte a hat évesemet. Az idő tiszta volt, pára, és szinte felhőmentes, így aztán úgy éreztük a végtelenségig látunk el. Annyira csodálatos volt. 

A vár belépő felnőttnek 2500, gyereknek 6 éves kortól 1500 forint volt. Dani felragyogott a várban. Pláne hogy alig átléptük a belső várkaput egy "igazi" katonába botlottunk, aki lelkesen fogadta a kérésünket egy képre Danival. Dani teljesen megilletődött, alig mert közelebb állni az ősi katonát megszemélyesítő férfihez, de aztán amikor a katona a kardot is elhúzta a tokból hogy pózoljon Dani teljesen kész volt, olyan öröm volt benne, leírhatatlan. Kipirult az arca, zavarban volt, a szeme csillogott, és azt hiszem ha van olyan hogy hatévesnek legmerészebb álom, akkor abban sem álmodhatott volna olyant hogy "összefut" egy katonával.  

A vár csodaszép, látszik, hogy foglalkoznak vele. Jártam már Sümegen. Nem emlékszem a pontos dátumra de 2010 előtt az biztos. Akkor is szép volt, akkor is lenyűgözött, és sokat változott. Például sokkal több muzeális rész volt most, sokkal többet megtudhattunk a múltból. Láthattuk milyen lehetett a konyharész, a szakács lakrésze, a borospince, a kápolna, vagy papos lakrész, a katonák szállása, a várbörtön, és sok más érdekesség.

Régen, amikor voltam, a várbörtönbe külön belépőt kellett fizetni, ez most nem volt. Már szabadon megtekinthető. A kápolna részt öröm volt mutatni Daninak, mert templomban még nem járt de így kapott belőle egy kicsit. Elmondtuk neki hogy mi szerepe volt ennek a kápolnának, és a nagy sztorizásban, meg fotó készítés hevében majdnem dobtam egy hátast az Úr színe előtt... A lépcső elkerülte a figyelmem, és a gyerekem jól szórakozott a műsoromon :)

Állatokat is láthattunk szabadabban, és elzárva is. Kecskét, tyúkot, kakast, szamarakat, lovat, libákat. Sólyomreptető is bemutatta mit tud a madara, de még egy gyerekbagoly is előkerült, amit Dani megsimogathatott. 

A várban mindent is bejártunk, fent, lent, minden ágyút is megnéztünk, minden létező helységbe bementünk. Volt borozó, de kürtöskalácsot is lehetett venni, szuveníres sem maradhatott ki. Rengetek élményben volt részünk. Aztán elindultunk lefelé, és a vár alatt találtunk egy Csárdát. Nagyon kellemes, szép hely volt. Egy régi parasztházból alakították ki, erről képek is voltak. Kerthelyiséggel, kiülővel, és fákkal. Sümegen értékelik a természetet, nem pusztítanak. Ebédelni ültünk be, és még ilyen finoman és szuperül elkészített ételt még nem ettem étteremben! Jani és Dani is elégedett volt. 

Ezután a vár alatt mentünk vissza a Kisfaludy Sándor Múzeumba, mert Dani akkor is még azt hajtogatta, hogy ő azt is meg akarja nézni. Imádom ezt a lelkesedést benne a múzeumok iránt. 

Kisfaludy Sándor Sümegen született magyar költő és császári katonatiszt volt.  Munkásságáról, és személyes tárgyaiból álló kiállítás nagyon érdekes és izgalmas volt. Egy látványokban gazdag időutazás volt. Tetszett -többek közt- egy régi emlékkönyv, amibe még mindig élénken látszott a zöldes tintával rajzolt rózsa, egy kedves szöveg, aláírás, mindez gyöngybetűkkel, és dátum 1835... áhh imádom... Néha szerettem volna a régi iratokat papírokat megérinteni hogy még jobban magamba szívjam a múltat, a történelmet. Festmények és képek sokasága, porcelán emlékek a múltból, bútorok, és történeteket mesélő hozzáadott leírások.

Elmondhatatlan öröm, hogy Daninak erre igénye van, és annyira szeretném, hogy ez meg is maradjon benne. Büszke vagyok rá... elmondhatatlanul büszke...

Innen aztán az állomásra mentünk, Dani ekkor már nagyon elfáradt. Minden esetre nagyon ügyesen sétálta le az napi programot.

Bár időnk volt még várni a vonatra addig egy almát majszolt. Ahogy a vonat megérkezett, és felszálltunk Dani pityeregni kezdett: "Nem akarom itthagyni ezt a helyet!" Álommanóival a vonaton egy darabig küzdött de aztán csak elfeküdt az üléseken, és pillanatok alatt kiütötte a fáradtság, és élménycunami. 

A járat hazafelé is zsúfolt volt. Valahogy jóleső pihenéssel néztem az elsuhanó tájat a vonaton. Győrbe érve Dani nem nagyon tudott magához térni, éppen csak annyira, hogy buszra vártunk, hazaértünk vele, belépett az ajtón megszabadult a ruháitól elfeküdt az ágyban, és aludt is. Hat óra felé járt ekkor az idő, és csak ma hajnal négy órakor ébredt fel. Nagyon kimerült. Fizikálisan, és azt hiszem az élményektől mentálisan is. 

Lélekgyógyító nap és kiruccanás volt. Mindannyiunknak kellett.  Csak így lehet ezt a rohanó szürke városi goromba világot kibírni, amiben itt vagyunk.......