szerda

 

 Esővel indult a mai nap. Nem bántam. Szeretem nagyon az esőt. Álltam, vártam a zöld esernyőm alatt a nem pontosan érkező járgányomra. 

A busz 10 percet késett, és nekem 10 perccel több idő jutott arra, hogy mélyeket szívjak az esőillatú levegőből, és 10 perccel tovább hallgathattam, ahogy az eső a nyitott ernyőmön landolt. Imádom hallgatni az esőcseppek apró kopogását. Szeretem az esőt, ha viharos akkor is, de ha ilyen csendes kifejezetten feltölt. Hiába a késés a buszra jókedvűen szálltam fel, és bár néztem az órámat, hogy valószínű éppen csak beérek dolgozni, mégsem tudott izgatni. Ki akartam élvezni a pillanatot. Hideg sem volt, pont kellemes, éppen olyan az ősz ahogyan szeretem. 

Ma azt sem bántam, hogy a buszról hosszabban kellett sétálnom a zöld kis esernyőmmel az esőben, hogy beérjek a munkahelyemre. Hosszabb kicsit a beérkezés ideje, mert a héten a vasúti átjáróban valami megcsinálós, felújítós, avagy reméljük, hogy megcsinálós felújítós munka zajlik. Mivel ilyen történés van ott, semmi, és senki nem mehet arra, avagy nem tud arra menni, szóval, ezért van az hogy félig-meddig busszal megyek, aztán jön egy séta munka előtt. Nem baj. Jól esik. Ahogy ma az eső is jól esett. Az eső is tudja hogy szeretem, mert ahogy beértem egyszer csak zutty, megmutatta mit tud. 

Munka után úgy döntöttem buszozom megint - hazáig. Igaz rohamtempóban kell megközelíteni a buszmegállót, mert munkálatok miatt kimarad egy-kettő megállóhely. 

Egyébként a lezárást, terelést, helyreállító munkát hétfőn úgy tudtam meg hogy nem kanyarodott be a busz abba az utcába ahol leszállnék. Persze néztem nagy szemekkel, hogy most vagy elraboltak, vagy tele a hócipője a sofőrnek, és neki ugyan senki ne mondja meg merre menjen, vagy mittudomén, de amikor a híd mellett nem elmentünk, hanem fel rá, akkor sok minden eszembe jutott. Még az is hogy ez egy égi jel, és ne menjek dolgozni 😃 Bármibe képes "kapaszkodni" az ember. Történetesen a híd után szálltam le a buszról. Ez az jelenti kishíján haza is jöttem a busszal, szóval hétfőn kétszer indultam el melóba... Kerültem egyet busszal, aztán sétálhattam vissza, és akkor szembesültem azzal, hogy a vasúti átjárót megsemmisítették, és már csípőre tett kézzel állt a melós bácsi, azzal az arccal, hogy "na már megint egy erre tévedt vándormadár, majd jól elzavarom" de kibasztam vele mert lekanyarodtam, ahogy láttam a vasúti pusztítást... Hétfőn is éppen csak beértem dolgozni. Ez a hét erről szól. 

Cserébe viszont kaptam lélekmelengető esőt. 

Dolgozom folyamatosan hogy erősítsem a lelkem, azzal erősödik az idegrendszerem is. 

Kedden munka után "körmözni" mentem. Mivel volt még fél órám a megbeszélt időpontig a szalonhoz közeli pékségben vettem egy tejeskávéért, aztán az ott lévő parkba igyekeztem. Kávé, kellemes őszi napsütés, és rám váró pad, naná hogy elővettem a könyvet a táskám mélyéről. Egyébként Joyce Carol Oates Napforduló című könyvét kezdtem el olvasni a napokban. Tőlem nem megszokott ez a stílus, amit most elkezdtem olvasni. Mint már az előző bejegyzésemben kifejtettem a szerelmes regények nem vonzanak, most mégis olyan akadt a kezembe (egyébként kölcsön kaptam ezt a könyvet) ami egy barátság kezdetének kialakulása majd ha jól hiszem szerelmemmé szövődéséről szól, két magára maradt fiatal nő között. Azt hiszem ilyesmi lesz a sztori. Nem olvastam ehhez hasonlót eddig, hát majd kiderül milyen élményt ad. 

Meg ne ijedjetek van még a tarsolyomban gyilkosos könyv, csak szépen sorban mindent. Amúgy is ahhoz képest hogy év elején alig olvastam, így az év második felében pótolni tudom a lemaradásomat. 

De visszatérve a léleknyugtató keddemhez. 

Kávé, egy kis szél, napsütés, csend, és a megsárgult lapú könyv (1989. kiadás) koránt sem elavult témájú történettel. Pont így képzelem el azt, amikor kikapcsolódhat az agyam, és übernyugalomban lehetek.

Persze dolgom végeztével, úgy rohantam a buszmegállóba mintha kergetnének, mert hát oké hogy nyugi, meg csend, és őszi időben élvezgetős (értsd jól) olvasásos kikapcsolódás, mégis minden összes gondolatomban ott van Dani. Buszra nem kellett várnom, ahogy odaértem, a busz is megérkezett. 

Arra pedig vagy nincsenek megfelelő szavak vagy csak én nem ismerem, de ahogy belépek az ajtón, Dani rohan felém és kiabálja "Anyaaaa" - felbecsülhetetlen érzés. 

Érte, és miatta MINDEN.

Szeretem a változásokat, és szükségem is van valami változásra, különben az idegrendszerem fordul rossz irányba. Felőröltem az idegrendszerem, olyan dologgal, aminek nem szó szerint, de pofon lett a vége, és nem vagyok az a típus, aki csak úgy bele tud nyugodni, és tovább lépni mintha mi sem történt volna. Akkor sem ha csordultig tele van most minden nyállal... Keresem azt az utat, amin végre nyugalommal járhatok. Ez nem az. A nyáltengertől csatakos út nem út. Vagy nem az én utam. 

Munka közben van a legtöbb időm gondolkodni. Próbálok ötletet, erőt meríteni a múltból. A nálam okosabbak azt mondják csak előre kell nézni, nem pedig vissza. Nekem viszont az a véleményem, hogy a múltban megoldott dolgokból igen is lehet tanulni. Múltban is előfordult hogy az út amin akkor jártam nem éreztem magamének, és ha húztam halasztottam de léptem. 

Most is lépnék csak nem találom a helyes irányt, nem jön az ötlet. És ami a legfontosabb akkor egyedül kellett tovább lépnem, és fejlődni, most viszont családom van, és az ő nyugalmuk a legfontosabb. Jani is segít mindenben. És marhára nem arra gondolok, hogy átveszi a mosogatást vagy Danival bankrablósat játszik, még mittudomén főzök, például. Ő is érzi amit érzek, és támogat abban hogy csinálni kell valamit, de nem jön a megfelelő válasz, lehetőség, ötlet...

Hülye karma vagy a sors, esetleg Istencsávó, meg mittudomén mi vagy ki, de tuti elhozza majd a megoldást, és lehet most az út nem szól másról, mint hogy lélekben erős legyek, legyünk...

Nem tudom. 

Lélekgyógyító a betűvetés is. Jó most. Pedig jó darabig csak néztem az üres lapot itt előttem azon  gondolkodva, hogy mondjam el amit érzek, és lám... csak összehoztam, megosztottam.